Jane Austen – Emma
Jane Austen világa igen szélsőséges reakciókat szokott kiváltani a befogadó részéről; van, aki rajong a brit arisztokráciáról szóló finomkodó, légies stílusú történetekért, míg mások unalmasnak és monotonnak tartják a semmitmondónak tűnő hosszadalmas csevegéseket. Bárhogy is legyen, nem mehetünk el szó nélkül az 1814-ben íródott Emma című regénye mellett, mely idén fokozott figyelmet élvezett filmadaptációjának köszönhetően.
A szerzőnő korábbi regényeihez hasonlóan ezúttal is Anglia vidéki felső középosztályának elszigetelt életébe kaphatunk betekintést, a megszokott módon, egy női narrátor szemén keresztül. Emma egy igen szép, művelt és intelligens fiatal hölgy, akinek bár nem áll szándékában férjhez menni, előszeretettel játssza a kerítőnő szerepét. Emma egykori nevelőnője, Miss Taylor férjhezmenetelét követően magányosnak érzi magát, ezért a szárnyai alá veszi a szép és szelíd Harrietet. Bár a lány nem származik előkelő családból, modora és természete meggyőzi főhősnőnket, hogy remek választás lesz következő projektjéhez, így rögtön nekiáll kiszemelni a fiatal hölgy tökéletes társát.
A problémát csak az okozza, hogy Emma túlságosan is tapasztalatlan, szűklátókörű, ugyanakkor nagyon is magabiztos a dolgában. A tervét nemesnek és nagylelkűnek látja, szinte már kötelességének érzi, hogy bevezesse Harrietet a megfelelő társaságba. Nem hajlandó szembesülni a realitásokkal, így lebeszéli a fiatal lányt arról, hogy hozzámenjen egy feltörekvő gazdához, akit rangján alulinak tart, annak ellenére, hogy a férfi jószívű és őszintén szereti Harrietet. Itt kerül képbe Emma sznobizmusa is. Társadalmi helyzetéből eredően többször is leereszkedően viselkedik az alsóbb osztályokba tartozókkal, az írónő mégsem ítélkezik elhamarkodottan főhősnőjéről, ellenkezőleg, nagyon is szimpatikus és szerethető karakter a nyilvánvaló hibái ellenére.
Emma művelt, szellemes és a többi Jane Austen hősnőhöz hasonlóan egy egészen finom humor jellemzi beszédét. Gyakran olyan érzést kelt, mintha kikacsintana ránk, az olvasóra, és mintha egy közeli barátnőre lelnénk szert a személyében. Rokonszenvet keltő még a mindent félbehagyó mentalitása is, hiszen ki nem került már olyan helyzetbe, hogy elképzeli, milyen is lenne komolyabban elmerülni valamilyen hobbiban, mint mondjuk a zene vagy festészet művészetében, mégsem kezd neki, és az egész egy terv szintjén marad. Az is szimpátiát keltő, ahogy megértjük általa, hogy milyen nehéz is megfelelni a társadalmi elvárásoknak, főleg ami az érzelmeket és az illemet illeti. És bár pedáns módon ügyel ezekre az elvárásokra, azért benne lakozik egyfajta lázadás a kötelezőnek tekintendő házasságra vonatkozólag.
“Belőlem teljesen hiányzik, ami más nőknek kedvet szokott csinálni a házassághoz. Ha beleszeretnék valakibe, az persze más lenne, de sose voltam még szerelmes életemben, nem szokásom, vagy nem természetem. Szerelem nélkül bolond lennék változtatni a helyzetemen. Vagyonra nincs szükségem; elfoglaltságra és tekintélyre sem.”
Az írónő regényei rendszerint a házasság körül forognak, ahol a főhősnő általában egy szabad, független szellem, akár kissé még különcnek is mondható, akinek – az elvárásokkal szemben – nem áll szándékában férjhez menni. Márpedig a házasság szinte elkerülhetetlennek tűnik. A nőknek ekkoriban ez volt az egyedüli lehetőségük, bármennyire is függetlenek óhajtottak maradni, viszont Jane Austen kissé más fényben látja a férfi és nő kapcsolatát. Elkerüli a korára jellemző idealizált, fennkölt szerelmet, a karakterei is természetesen, sőt néha kifejezetten kínosan viselkednek egymás társaságában. Ráadásul az Emmában is felfedezhető egyfajta ellentét az igaz szerelem körüli romantikus mítosz és a vagyoni helyzet fontossága között, ami több konfliktusnak forrása is egyben. A regényben elég nyíltan esik szó az egyes családok pénzügyeiről, társadalmi hovatartozásukról, de végeredményben az írónő csak azt tartja fontosnak, hogy egy párnak annyi pénzre van csak szükség, amennyiből ketten kényelmesen meg tudnak élni. Mégis minden párkapcsolatról szóló lecke közül talán az a legfőbb, hogy a tökéletes pár kiegészíti egymást. A két félnek képesnek kell lennie tanulnia társuktól, aki segíthet nekik abban, hogy jobbak legyenek és túllépjenek saját hibáikon.
A szív melegsége és gyengédsége, ha szeretetteljes, nyílt modorral társul, vonzerő dolgában a világ legélesebb elméje fölött is győzedelmeskedhet, ebben biztos vagyok.
Ami igazán kiemeli ezt a regényt a korabeli irodalmi művek közül, az a narrációban keresendő. Emma nézőpontján keresztül látjuk a történetet, aki jobbnak, érdekesebbnek tartja magát környezeténél és ahogy olvassuk a szomszédok aprócseprő dolgaikról folyó beszélgetéseket, talán még hajlunk is rá, hogy egyetértsünk vele. Ugyanakkor ez a nézőpont egy torz képet fest a valóságról, hiszen a világot Emma téveszméin keresztül látjuk, aki önmagát is becsapja. Azt már tudjuk, hogy főhősnőnk elhamarkodottan ítélkezik, de hát a másik ember cselekedeteit és szavait gyakran könnyű félreértelmezni. Ám az már sokkal nagyobb gondot okozhat, hogyha a saját érzéseinket is félreértelmezzük vagy legalábbis a szőnyeg alá söpörjük.
A narrációt tekintve a regény közepén ráadásul még egy izgalmas csavart is láthatunk, ahol a nézőpont hirtelen megváltozik Knightley-éra. Érdekesnek bizonyul az új perspektíva, hiszen Emma túlságosan is elfogult és hajlamos félreértelmezni a jeleket, de Knightley szemén keresztül bizonyosságot szerezhetünk olyan dolgokra vonatkozólag is, amiket Emma nem volt hajlandó észrevenni.
A regény végeredményben Emma útjáról szól, egy fiatal, intelligens kisasszonyról, aki kissé elbizakodott saját képességeiben és több ponton is hibázik. Kétségkívül nem segít a helyzeten, hogy a konfliktusok elsősorban a nyílt beszéd hiánya szülte félreértéseken alapszanak, de ez valahol a kor velejárója is. Emmának viszont egy igen fájdalmas leckén keresztül kell megtanulnia, hogy nem éri meg mások életét manipulálni a háttérből, mert könnyedén fájdalmat okozhat önmagának és szeretteinek egyaránt.