Viola Ardone – Gyerekvonat

Gyereknek lenni talán a legjobb dolog az egész világon. Igen, megvannak a maga tragédiái, ugyanúgy, mint mindegyik másik korszaknak az ember életében, hiszen az őszinteség már ekkor is olyan fegyver, mint a hazugság, annyi különbséggel, hogy aki használja, nincs ennek tudatában. Azonban van egy mesevilág, ami, ha eléggé vigyázunk rá, velünk marad, amíg fel nem növünk. A valóság ekkor még fekete-fehér, tudjuk, mit akarunk és mit nem. A környezet, amibe születtünk, a sajátunk, ha van is ennél jobb hely, nem tudunk róla, nem érdekel minket. Még meg vagyunk elégedve azzal, amink van, és az olyan dolgok, mint az útkeresés vagy önmagunk felfedezése később jön. Viola Ardone, a Gyerekvonat szerzője ezt a felfedezésekkel teli, jobbára gondtalan világot ötvözi a kiábrándulás keserűségével és egy világháború utórezgéseivel, ami miatt a gyerekeknek hamarabb kellett felnőniük.

Nem sokkal a második világháború után járunk, az emberek még próbálnak felépülni annak borzalmaiból, az embereket vagyoni helyzetükön kívül a kommunizmus és a szocializmus kettőssége és a nők jogaiért való, a háttérben folyó harc szorítja sarokba. Északon ezzel szemben jobb a helyzet, az ott élőknek nem okoz gondot a megélhetés, inkább a politikai élet a mumus. Ezért a Kommunista Párt úgy dönt, hogy aki szegény, az északra küldheti pár hónapra a gyermekeit, hogy ott jobb körülmények között élő családok gondoskodhassanak róluk.

Amerigo Speranzát, egy déli falusi kisgyereket sok más ottanival együtt egy vonatra raknak, és Észak-Olaszországba viszik őket. Noha egy része akarta ezt az utazást, Amerínek már a vonaton honvágya támad, nem tud aludni és fél. Nem tudja pontosan, hova viszik, egyik rémmese a másik után kel szárnyra arról, hogy igazából Oroszországba tart a vonat, ahol a gyerekeket kemencébe tuszkolják és megsütik, majd megeszik őket, vagy hogy soha többé nem térhetnek haza a szüleikhez. Amikor odaérnek, az ételek szokatlanok számukra, és bár rengeteg család fogadja őket, Amerí utolsónak marad ott. Azt hiszi, senkinek sem kell, hogy már vissza is viszik, pedig kezd megtetszeni neki a hely. Végül mégis érte jön valaki, aki vigyázni tud rá az elkövetkezendő hónapokban, mielőtt hazamenne.

“– Ne haragudj, Rosa – mondom, miközben kimászom a rejtekhelyemről. – Csak az izgalomtól volt. Igazából nekem még senki sem rendezett ünnepséget, ajándékot se kaptam, kivéve a régi varródobozt anyámtól, Antoniettától. Nem vagyok hozzászokva a boldogsághoz.”

Először tapasztalja meg, milyen a – ha úgy vesszük – normális élet, milyen, ha nem kell aggódniuk a felnőtteknek amiatt, honnan szerezzenek ételt a vacsoraasztalra. Itt van karácsony, a születésnapja nem olvad bele a hétköznapok szürkeségébe, és még új dolgokat is tanul. Elismerést és lehetőségeket kap – mindent, amit odahaza nem adhatott meg neki az anyja.

Amikor azonban hazatér, minden visszatér a régi kerékvágásba – és mégis minden megváltozik. Nem a környezete, inkább ő. Hiányzik neki az a másik világ, a lehetőségek, az ottani emberek. Nem csoda hát, hogy amikor édesanyja eladja legféltettebb kincsét, hogy pénzhez jusson, Amerigo habozás nélkül vonatra ül, és visszautazik nevelőszüleihez. Nem ír levelet édesanyjának, nem megy vissza szülőfalujába, új életet kezd, és csak több évtized múlva teremt újra kapcsolatot gyerekkora helyszínével és annak lakóival.

“– Amerigo, néha az szeret igazán, aki elenged, nem az, aki visszatart.”

Olvastam már a szegénységről, kitalált vagy valós ember szemén keresztül megtapasztaltam milyen, ha szabadulni akarsz abból a közegből, amibe beleszülettél, és ahonnan nincs pénzed kiváltani magad, mint egy börtönből. Figyelemmel követtem, milyen, ha azok elől menekülsz, akik mellett biztonságban kéne érezned magad, milyen, ha koldulnod kell a szeretetért. De a Gyerekvonat más. A szeretet próbáiról és egy nyolcéves útkereséséről mesél illetve arról, hogyan talál rá önmagára a hidegháború káoszában, és olyan szülő-gyermek kapcsolatról, amit elsőre nehéz megérteni. Félreértésekből szőtt szeretet, ezt a kifejezést használta Amerigo az anyukájával való kapcsolat leírására. Több kilométer választotta el őket, és a jelek szerint ekkora távolság kellett ahhoz, hogy megértsék, szeressék egymást. Ezt csak akkor értheti meg az ember, ha valamilyen módon már tapasztalta, milyen sokszínű és bonyolult érzés a szeretet, szövődjön bármilyen emberek között. Nem ismer sem vagyont, sem helyet, csak lelket, és ez a lényeg. Ez a kis morzsa kell ahhoz, hogy igazán be tudjuk fogadni ezt a könyvet.

Leginkább azoknak tudnám ajánlani, akiket érdekel a történelemnek ez a része, és akik kicsit távolabbról szeretnék szemlélni a világháború szörnységeit és annak utórengését, valamint egy hiteles társadalomrajzot kapni Olaszországról ezidőtájt. Másrészt viszont ajánlott azoknak, akik szeretik az ehhez hasonló egyszerű, de elgondolkodtató történeteket. Mindenképp megéri elolvasni, mert olyan kincset fog adni neked, amit semelyik másik könyv nem tud.

A recenziós példányért köszönet az Athenaeum Kiadónak!

Forrás: Moly

Hozzászólások