V. E. Schwab – Addie LaRue láthatatlan élete
Ki nem akart még egyszer sem szabad lenni? Ki nem sietteti a felnőtté válást, ami gyermekként az önállóság megtestesülése? Ki ne kívánna valami ilyesmit, ha egy dzsinn három kívánságot ajándékozna neki? A magunk ura lenni, kicsit önzővé válni, nem törődni azzal, mit várnak el tőlünk mások.
Adeline LaRue egy kis francia faluban született. Ahogy ő fogalmazta, édesanyja megtanította, hogyan legyen jó feleség, édesapja pedig a művészet világába kalauzolta el. A szomszéd öregasszonytól, Estele-től pedig azt tanulta meg, hogyan imádkozzon a régmúlt idők isteneihez – kivéve azokhoz, akik sötétedés után felelnek hívására.
Adeline fa akart lenni.
Vadon akart nőni, mély gyökereket akart ereszteni, senki máshoz nem akart tartozni, csak a lába alatti földhöz és a feje fölötti éghez, csak úgy, mint Estele. Ez rendhagyó élet lenne, és talán kicsit magányos is, de legalább magáénak tudhatná. Senkihez sem tartozna, csak saját magához.
Az élet nem tündérmese
Számára cseppet sem kedvező körülmények között azonban sikerül alkut kötnie egy ilyen istennel. Mi talán ördögnek hívnánk, de ez a lény még Lucifernél is idősebb és hatalmasabb – ő a sötétség maga. Örök életet ad a lánynak, esélyt, hogy a maga ura legyen, hogy neki tetsző élményekkel pótolja az addig elpazarolt éveket. Azonban a hatalmas kívánságnak az ára is hatalmas. Addie ezek után nem hagyhat nyomot maga után. Az emberek pillanatok alatt elfeledkeznek róla, az általa írt sorok és firkák eltűnnek, az igazat pedig senkinek sem mondhatja el.
Így járja a világot háromszáz éven keresztül, mígnem 2014-ben megismerkedik valakivel, aki nem felejti el azonnal. Akkor szembe kell néznie a végzetével, lezárni azt, amit már rég le kellett volna – de már nem biztos, hogy hajlandó rá.
És természetesen felejteni szomorú dolog. Elfeledve lenni pedig magányos.
Emlékezni, amikor már senki más nem emlékszik.
A könyv, amire megéri emlékezni
Ahogy azt a leírás alapján várnánk, Addie története keserédes. A cselekmény fordulatos, nem klisés. A fantasy, a romantikus és a történelmi elemek pont a megfelelő mennyiségben vannak adagolva, az utóbbiak pedig realisztikusak. Ha nem is sok időre, de az olvasó ellátogathat a 17-18. századi Franciaországba, hogy aztán magába szippantsa a modern világ egy másik oldala.
A szereplők nem tökéletesek, de szerethetőek és illik rájuk a szerep, amit a lány életében játszanak. Hiába jelenik meg két potenciális párjelölt is a történet során – hiszen valljuk be, a sötétség nem véletlenül öltötte magára Addie álomfiújának az alakját -, az nem megy át szerelmi háromszögbe. Aki pedig nem érdeklődik a főbb szereplők iránt, még mindig örömét lelheti az amolyan színpadi kelléknek berakott személyekben, mint a feltörekvő muzsikus Toby, a kávésstandot vezető testvérpár vagy a könyveit annyira nem áruló Fred. Nem említve a Franciaországban maradt karaktereket, akik még a túlvilágról is utat mutatnak a lánynak. Ha nem is mindig a jót.
Ne ítélj el egy könyvet a borítója alapján – na ezt biztos nem az Addie LaRue láthatatlan életével kapcsolatban mondták. Volt szerencsém természetes közegében, egy könyvesbolt kirakatában is látni ezt a regényt, és mintha nem csücsülne a táskámban, képes lettem volna megvenni, olyan szemet gyönyörködtetőre sikeredett Bakos Fanni munkája. Arról nem is beszélve, hogy a részeket Tolnay Fanni karakterrajzai díszítik – nekem személyes kedvenceimmé váltak ezek az alkotások, képes voltam hosszú percekig nézegetni őket, mielőtt tovább haladtam volna a történettel.
A műfajkeveredés miatt szinte bárkinek tudom ajánlani. Azoknak, akiknek a fülszövegről a Faust jut eszükbe, azoknak, akik hisznek az igaz szerelemben, vagy abban, hogy a jó mindig győz. Azoknak, akik meg akarnak lepődni, akik egy érzelmekkel teli slow burn regényre vágynak. Ha egy percre is úgy érzed, érdekel a történet, akkor Addie LaRue-ban emberedre akadtál!