Rachael Lippincott – Két lépés távolság
A könyvben nem így volt! Ismerős mondat? Biztos. Egy könyvmoly rémálma általában az, ha egy szeretett olvasmányát megfilmesítik. Afféle legendák keringenek már olyan filmekről, amik semmiben sem hasonlítottak elődjükre, nem adták át az üzenetet, amit az író akart, amik kiforgatják a történetet, a szereplőket. A Percy Jackson filmeket még maga a szerző, Rick Riordan sem szereti, John Green Papírvárosok című regényének filmadaptációjáról pedig még pár éve írtam. Még szerencse, hogy több adaptáció sikerül jól, mint rosszul. Ilyen Rachael Lippincott első regényének, a Két lépés távolságnak az esete is. Akár a filmmel, akár az eredeti művel ismerkedsz előbb, nem fogsz csalódni.
“Dr. Hamid azt mondta, harcos vagyok.
De többé már nem tudom, hogy tényleg az vagyok-e.”
Főhősnőnk, Stella hat éves kora óta a Szent Grace Klinika lakója. Csak a kezelések között élvezheti otthona melegét és szeretteinek közelségét, amit nem árnyékol be sem egy vizsgálat, sem a kórházakra jellemző fertőtlenítőszag. Azonban elég egy kis megfázás ahhoz, hogy ismét össze kelljen pakolnia, egy altatással járó műtét pedig akár a halálát is okozhatja, ugyanis Stellának cisztás fibrózisa van. Ez egy nagyon is igazi örökletes betegség, ami a külső elválasztású mirigyek kóros váladéktermelésével jár. 2500 emberből egy CF-es, és bár az idők során az életkilátásaik javultak, a betegeknek még mindig csupán egyharmada éri meg a tizennyolcadik életévét. Ahogy mindegyiküknek, Stellának is szigorú kezelések határozzák meg napjait, valamint a legfontosabb, semmilyen körülmények között nem megszeghető szabály: három lépés távolságot kell tartania minden CF-estől. Ha elkap valamit, búcsút mondhat az új tüdőnek, amire évek óta vár, és ami további öt évvel hosszabbíthatná meg az életét. És elég dolgot vesztett el ahhoz, hogy ezeket a szabályokat be is tartsa, az utolsó pontig.
“Ez csak az élet. Észre se vesszük és vége lesz.”
Ezt a lassan tizenkét éve jól működő rendszert borítja fel érkezésével Will Newman, aki teljesen a lány ellentéte – nem ok nélkül. Will-t a
történet kezdete előtt nyolc hónappal diagnosztizálták B. cepaciával, ami a legellenállóbb baktérium. Az orvosok sorra találják ki a különböző gyógyszerkezeléseket, ám mindezidáig semelyik sem használt, és az sem javít a helyzeten, hogy a fiút édesanyja megrögzötten egyik kórházból a másikba viszi, pénzt és időt nem sajnálva, legyen bármelyik ország az úticél. Will csak élni akar. A rossz tüdejével, ami miatt lekerült a transzplantációs várólistáról, a művészet iránti szeretetével és a tudattal, hogy csak idők kérdése, hogy meghaljon. Éppen ezért elblicceli a kezelést, és inkább megszegi azokat a szabályokat, amelyek korlátozhatják a maradék idejét. Stellának pedig pont ez a gyengéje.
“Próbálok nem törődni azzal a ténnyel, hogy ez a távolság… örökre ott marad.”
Addigi életük és nevelésük miatt mindketten másban látják a biztonságot, a tudatot, hogy a betegségük ellenére igenis ők irányítanak. Stella a kezelések betartásában, melyek javíthatnak a légzésfunkcióján és segíthetnek, hogy megérje a felnőttkort, míg Will ezeknek a kihagyásában, amivel több időt kaphat magának, az álmainak. És amikor megismerkednek, valami kezdetét veszi. Először csak együtt csinálják a kezeléseket, majd fokozatosan elkezdenek beszélgetni a céljaikról, a családjukról, arról, hogyan élik meg ezt az egészet. És ahogy azt sejteni lehet, lassan egymásba szeretnek. Ám ez a szerelem mindent elsöprő lesz, egy hullám, aminek csak az a három lépésnyi távolság szab határt.
“Halál.
Az vagyok. Az vagyok Stellának.
Csak egyetlen dolog rosszabb annál, hogy nem lehetek vele vagy körülötte: egy olyan világban élni, ahol ő egyáltalán nem létezik. Pláne, ha az én hibámból.”
Ha nem is a világhálón, de a valóságban gyakran hangoztatom, mennyire erősek az emberek. Egy édesanya felnevel egy autizmussal élő gyermeket, egyfajta acélpáncélt öltve magára úgy, hogy észre sem veszi. Valaki más egy traumát hordoz magával nap mint nap. Megint más csak elmegy dolgozni vagy iskolába, és önmagát adja, tudva, mivel járhat ez. Mindenki máshogy erős. A cisztás fibrózis egy tolvaj. Emberi életeket, időt, egészséget és boldogságot lop, és azokat, akik ezzel a diagnózissal a szívükben összetalálkoznak, megfoszt még valamitől: az érintéstől. Mi, akik más betegséggel nézünk szembe mindennap, legyen az a rák, a Wilson-kór, vagy valamilyen szívbetegség, nem is tudjuk elképzelni ennek az alapvető emberi gesztusnak a hiányát. A biztonságot, amit ad, a szeretet és a támogatás kifejezésének egy csodálatos módját. Addig, amíg nem olvastam ezt a könyvet, amíg nem olvastam a CF-ről, nem tudtam, hogy ettől valakit megfoszthat a saját egészsége, a saját teste.
“A cisztás fibrózis többé nem lop tőlem.”
Hihetetlen, milyen hatással van mind a kezelés, mind maga a diagnózis a szereplőkre. Nemcsak Stellára és Willre, hanem például Poe-ra, aki nem mint gyertyatartó, hanem mint egyfajta védő van jelen a történetben, és ezért szeretném megemlíteni. Rengeteg jelentős pillanata, megszólalása van, amik amolyan segélykiáltások is a világnak. Poe a történet elején szakít a párjával, de csak valahol a cselekmény felénél ébredünk rá, mi is volt az oka a szétválásuknak, és az a beszélgetés, aminek a során erre fény derül, üt. Úgy, hogy egy életre megjegyezzük. Lippincott rendkívül nagy hangsúlyt fektet a mellékszereplőkre, mint a fiatalokat nevelni próbáló Barb, aki egy korábbi hibájának a terhét cipeli máig is, vagy Will édesanyjára, aki – a fiú elméletével ellentétben – nem csak egy problémát lát benne, amit meg kell oldania. A maguk módján mind felszólalnak, igenis megmondják a magukét, ha kíváncsi rá valaki, ha nem.
“Olyasmire vágytam, amit nem kaphattam meg.
De amit most akarok, az nem odakint van. Hanem itt, annyira közel, hogy megérinthetném. De nem tehetem. Nem tudtam, hogy lehet valamit ennyire akarni, hogy érzed a karodban, a lábadban és minden lélegzetedben.”
Szívszaggató, magával ragadó önmagadból kiforgató, könnyen olvasható könyv. Nemcsak azoknak, akik szeretik a szerelmes történeteket, de azoknak is, akik a komfortzónájukon kívülre akarnak látni, és ha csak lélekben is, de megtapasztalni olyan dolgokat, amiket nem fognak a valóságban. Azoknak, akik azt akarják, hogy egy történetbe beleremegjen a lelkük is.