Five Feet Apart – Két lépés távolság
A Five Feet Apart az idei év egyik legjobban várt filmje volt számomra. A Haley Lu és Cole Sprouse főszereplésével készült alkotás előzetesét már tavaly bemutatták, így nem csoda, hogy annyi fiatal akarta már látni a színészek közös moziját. A Két lépés távolság egy könyvadaptáció, amelynek mondanivalója van, csak kérdés, hogy azt mindenki megérti-e? Voltak hibái, de azért akadtak benne kellemes pillanatok is. A történet nem korszakalkotó, nem váltja meg a világot, de még csak nem is fogjuk tőle a körmünket rágni, ellenben érzelmes, humoros és nem utolsó sorban drámai.
A két főszereplőnk Stella és Will már kiskoruk óta cisztás fibrózisban szenvednek. A lány az ideje nagy részét kórházban tölti, míg Will nemrég került át ugyanabba az intézetbe, ahol ő is van. A betegség örökletes, a külső elválasztású mirigyek kóros váladéktermelésével jár együtt. Főként a légutat és az emésztőszerveket érinti. Bár folyamatosan kutatják a miérteket és a gyógyítási lehetőségeken is dolgoznak, sajnos egyelőre még nincsen olyan kezelés, amely véglegesen gyógyítaná. A páciensek körülbelül egyharmada éri csak meg a 18 éves kort. Az egészben a legborzalmasabb, hogy bár egy osztályon tartják őket, mégsem érintkezhetnek egymással, hiszen elkaphatnak a másiktól kisebb-nagyobb fertőzéseket, amelyek szinte azonnali halállal járhatnak.
Persze innen már sejteni lehet, hogy miről fog szólni az alkotás. A két fiatal egymásba szeret, ám nem közeledhetnek a másikhoz, különben saját magukat és a másikat is veszélybe sorodják. Nem érintkezhetnek és két méternél közelebb sem mehetnek egymához. Ez hat lépést jelent, amelyből Stella fél métert lefarag, hogy lázadjon a betegség ellen és visszavegyen tőle egy kis teret. A sztori kicsit hajaz a Rómeó és Júliára, de talán nem olyan tragikus a vége.
A film egyetlen hibája, hogy túl lapos és lassú. Bár romantikus alkotás, de itt már kicsit túl lett tolva ezen része, ahogy a drámai pillanatok is. A vicces és élvezetes pillanatok mellett sajnos nagyon sok unalmas és érdektelen, kissé megalapozatlan tett is jelen volt a mozi során. A Két lépés távolság szerette volna, ha megtanuljuk, nem minden fekete vagy fehér, és hogy nem minden szép történet ér boldog véget. Próbálta hitelesen bemutatni, hogy mivel jár a cisztás fibrózis, illetve, hogy miként alakulhat az ilyen betegségben szenvedők élete. Will és Stella esetében csak az előbbi tetteivel sikerült azonosulnom, a lány kevésbé volt hiteles és igaz. Olyan irracionális döntéseket hozott, hogy nem bírtam felfogni. Ő csak azért tartott ki, hogy a szülei boldogok legyenek, azért küzd, hogy új tüdőt kapjon, erre beleszeret egy srácba, akiért képes lenne mindent eldobni. Kérdem én. Hol maradt az előző 17 év, ahol minden egyes hetet, napot, órát és percet megtervezett? Minden egyes lépését leírta és dokumentálta. Ilyenkor hol van az anyuka, hogy visszatartsa és észhez térítse? Persze értem én, hogy tiniszerelem és ez egy film, de pontosan ezért nem lett hiteles.
A két karakteren kívül nagy szerepet kapott Poe, Stella legjobb barátja. Moises Arias a Hannah Montana kapcsán lehet ismerős számunkra, ahol belopta magát a szívünkbe. Vagy nem, de ez már részletkérdés. A meleg srác roppant sok vicces jelenettel szolgált a film kapcsán, ami feljebb lendítette a nem létező pontozásomat. A kórház alkalmazottai és a lány is imádta a srácot, nem véletlen, hiszen teljesen máshogy állt a betegséghez, mint a két főhősünk.
A cselekmény közel sem volt gyors lefolyású, hiszen a közel két órás film egyszerűen nem hozta azt, amit kellett volna. A végére már a lendület is elfogyott. A mozi egyetlen szerencséje, hogy remek színészeket szerződtetett, hiszen mind Cole, mint Haley, mind pedig Moises sokat hozzáadott az alkotáshoz. Ezek alapján azoknak a fiataloknak ajánlom, akik vagy a szereplők egyikét, vagy pedig a lassú lefolyású romantikus drámákat szeretik. Egy forró délutáni mozinak tökéletes, de túl sokat ne várjatok tőle.