Philip K. Dick – A jövő orvosa
Emberi dolog félni a haláltól. Nem tudjuk, mi történik, miután leáll a szívünk. Valhalla, reinkarnáció, esetleg a nagy semmi? Annyi minden történik velünk, amíg élünk – az utóbbi opció ijesztő. Egyik percről a másikra eltűnni, egy sírkövet, egy koporsót vagy urnát hagyva magunk után. Olyan, mintha mérföldeket gyalogolnál sajgó lábakkal és félnél megállni, mert nem tudod, mi történne, ha félreállnál egy kicsit pihenni. Lehet hogy soha többé nem kelnél fel? Nem a legkedvesebb téma, senkinek sem az.
Elsősorban ezért furcsa és ijesztő a hely a jövő, ahova Jim Parsons, A jövő orvosa főszereplője kerül egy hirtelen autóbaleset után. A huszonharmadik században járunk, az összes nyelv összeolvadt egybe, mindenki ugyanúgy néz ki és nincsen húsznál idősebb a láthatáron. A férfinak időbe telik alkalmazkodni és elsajátítani az alapokat, de egyet tud: orvos, orvosként pedig nem érheti baj.
Boldogan, örömmel haltak meg. De ez akkor is helytelen. Természetellenes. Az embernek ösztönösen védenie kell az életét. Minden más elé helyezni. Ez a társadalom a minden létformára jellemző alapvető ösztönt tagadja.
Rövidesen azonban ennek pont az ellenkezője derül ki. A halált az itteniek az élet részeként, sőt, annak kiváltójaként ismerik el, megakadályozása emiatt pedig főbenjáró bűnnek számít. Már nem léteznek kórházak, gyógyszerek, vagy ha mégis, akkor tiltottak, nevezhetnénk őket illegális drogoknak vagy méregnek. A törvény nem ismerete nem mentesít alóla; Parsonst rövidesen deportálják, hogy a Marson, egy börtöngyarmaton töltse hátralevő éveit. Az őt szállító jármű azonban meghibásodik, és egy másik idősíkba viszi. Semmi kétség, az autóbaleset és a Mars elkerülése is előre kitervelt volt. Valakinek szüksége van rá és a szaktudására.
Ellentétben többi munkájával itt nem a földönkívüli élet és annak még fel nem ismert hatalma, feljebbvalóssága áll a központban, hanem az időutazás és annak paradoxonjai, olyan témákkal kiegészülve, mint az összetartás, a rabszolgaság, a rasszizmus és a feminizmus. Csipegetni tehát ezek közül bátran lehet, mindenki találhat valami neki tetszőt, amire fókuszálhat, akár elnyeri a tetszését a mű maga, akár nem.
Az ötlet, mint mindig, most is egyedi, a cselekmény viszont kicsit zsúfolt, csavaros. Az érdeklődést fenntartja, de nálam nem érte el, hogy minél többet akarjak olvasni tőle, hiszen a rá jellemző módon sem a múlt nincs a gyökerekig kidolgozva, sem a szereplők. Van nekünk egy amolyan időutazó feleségünk, akik a kor nőivel ellentétben hallatják a hangjukat és nem hagyják a férfiakra a piszkos munkát, nem hagyják magukat elnyomni. Támogatja őket egy többgenerációs család, akik minden utazás alkalmával velük tartanak, és van egy, a háttérben munkálkodó bábmester, aki szintén ide-oda ugrál az időben, és itt-ott belepiszkál Parsons és a többiek terveibe, nehogy célba érjenek.
Az ő neve az utolsó írott szó. Túléli az emberiséget, megmarad akkor is, amikor minden más eltűnt.
Összességében tehát kapunk egy könnyed, valamennyire elgondolkodtató, de inkább szórakoztatás céljával íródott regényt. Akik már olvastak tőle, mindenképp élvezni fogják. Ugyanaz a színvonal. Érdekfeszítő, mégis egyszerű, könnyen követhető cselekmény, valamint a következő fordulat ígérete, ahogy fogynak az oldalak. De az újoncoknak, a Philip K. Dick-kel most ismerkedőknek is ajánlott, hiszen a téma ezúttal közelebbi a mi kis bolygónkhoz, nem repít minket távoli csillagrendszerekbe.
A recenziós példányért köszönet az Agave Könyveknek!