Jacqueline Harpman – Én, aki férfit nem ismertem

A Metropolis Media Kiadó mindig is törekedett arra, hogy ne csak ismertebb neveket, hanem kevésbé ismert, ám ettől függetlenül ugyanolyan tehetséges szerzőket is elhozzon nekünk. Ezek közé tartozik Jacqueline Harpman is, akinek ugyan egy regénye már korábban megjelent magyarul, neve sokunk számára ismeretlenül csenghet. A kiadó azonban szeretne ezen változtatni, így nemrég megjelentették külföldön már nagy sikernek örvendő, Én, aki férfit nem ismertem című regényét!

A történet egy meglepő és izgalmas alapfelállásból indul ki; negyven különböző korú és társadalmi helyzetű nőt láthatunk, akiket évekkel ezelőtt bezártak egy cellába, ahonnan azóta nem tehették ki a lábukat. Állandóan fegyveres férfiak őrzik őket, akik ugyan soha egy ujjal sem érnek hozzájuk, viszont soha meg sem szólalnak. Él közöttük egy lány, akit csak úgy emlegetnek, mint „a kicsi”. Ő annyira fiatal volt mikor bezárták őket ide, hogy semmilyen emléke nem maradt a külvilágról, így mindig érdeklődve hallgatja mikor a többi asszony egymás között erről a számára mitikusnak tűnő helyről nosztalgiáznak. Ő lesz a történetünk mesélője, a főszereplőnk.

A cellában a rabok napjai meglehetősen egyhangúan telnek: felkelnek, valamennyire megtisztálkodnak, a kapott alapanyagokból főznek, esznek, beszélgetnek, majd mikor lekapcsolják felettük a lámpákat alszanak. Nem érhetnek egymáshoz és abszolúte semmilyen információval nem rendelkeznek arról, hol vannak vagy mi történt, ami miatt idekerültek. Egy nap azonban történik valami váratlan; a szirénák egyszerre megszólalnak, a rácsok egy véletlen folytán nyitva maradnak az őrök pedig véglegesen elmenekülnek. A nők tehát kiszabadulnak és nekiállnak felfedezni a környezetüket, valamint igyekeznek valahogy elboldogulni az újabb és újabb szituációkban. Végül útra kelnek, hogy magyarázatot, illetve más embereket találjanak, már ha ez egyáltalán lehetséges.

Minden adott tehát, hogy kapjunk egy izgalmas, akciókkal teli regényt, amelyben főszereplőnk, „a kicsi” szemén át fedezhetjük fel mi is újra a világot, a civilizációt és találhatunk megoldást a nagy rejtélyre. Ám itt ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, egyáltalán nem ez fog történni. Ezt csak azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert ha csak a fülszöveget olvassuk el és nem vagyunk tisztában ezzel a ténnyel, már olvasás előtt, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy csalódni fogunk.

Az Én, aki férfit nem ismertem ugyanis sokkal inkább egy lélektani, filozofálgatással teli regény, mintsem cselekményközpontú.

– […] Mintha a beszéd csakis arra szolgálna, hogy eseményeket generáljon. Beszélni annyi, mint létezni.

A maga nemében viszont nagyon is jónak számít! A szöveg nagyon összeszedett és szép ívű, a történet során végig követhetjük „a kicsi” életét fiatal korától kezdve, egészen idős koráig. A történések közben olyan kérdések merülnek fel, mint az élet értelme, a magány filozófiája és a társas kapcsolatok bonyolult hierarchiája. Annak ellenére, hogy a könyv mindössze 208 oldalas nem éreztem úgy, hogy hiányérzetem lenne. Érdemes ennek a történetnek az olvasása közben egy kicsit belassulni és időt hagyni a szövegnek, hogy elgondolkodtasson. Hiszen véleményem szerint egy könyv nem feltétlen akkor jó, ha bizonyos problémákra egy konkrét, a szánkba rágott választ ad, hanem akkor ha gondolatot ébreszt. Ha egy regény eléri nálam, hogy az általa felvetett kérdéseken és gondolatokon még napokkal később is rágódjak, akkor mondom rá azt, hogy megérte elolvasni. Egyedüli problémám az volt ezzel a regénnyel, hogy a végére nemhogy megválaszolta volna a kérdéseimet, de még többet is felvetett.

Filozofikus regény a lét nagy kérdéseiről.

„A kicsi” karaktere egyébként tetszett, érdekes volt látni, hogy az, hogy világéletében csak a pincére emlékezett és ott nevelkedett, hogyan befolyásolta későbbi személyiségét és a későbbiekben hogyan csodálkozott rá a nekünk hétköznapinak számító tevékenységekre, szokásokra. Kiemelendő tulajdonsága volt, hogy nem roppant össze semmilyen helyzetben és mindig képes volt tanulni és felfedezni,. Voltaképpen ez tartotta életben.

– Mert ez a dolgok rendes menete – állította.
– De miért is?
Egészen meghökkent. Láttam, hogy nem gondolkodik el a kérdésemen, annyira ledöbbent azon, hogy ilyet kérdezni lehet.

Mint már írtam a vége nekem kissé keserédes volt, ugyanis sejtéseim szerint főszereplőnknek sokkal több eszköz volt a kezében, mint amiről ő tudott, így még nehezebb volt olvasni az utolsó oldalakat. Összességében azonban elmondható, hogy Jacqueline Harpman Én, aki férfit nem ismertem című könyve egy érdekes és elgondolkodtató olvasmány, ami segíthet nekünk kiszakadni a hétköznapokból, amennyiben adunk neki egy esélyt és kicsit lelassítunk mellé.

A recenziós példányért köszönet illeti a Metropolis Media Kiadót!

Hozzászólások