J.D. Barker – Szíve helyén sötétség
J. D. Barker–re a nagy sikernek örvendő 4MGY trilógiája után nagy nyomás nehezedett, hogy megint valami újszerűt és maradandót alkosson. Bár szerzői utószavában megjegyzi, hogy ezek után a történetei után valami könnyűre vágyott, legújabb könyve a Szíve helyén sötétség minden csak nem egy könnyed, laza olvasmány.
A történet egyik főszereplője egy Jack nevű fiú, aki minden évben kijár Jo nénikéjével meglátogatni szülei sírját. Nyolcéves korában azonban a temetőben találkozik egy rejtélyes olvasó lánnyal, aki a meleg idő ellenére kesztyűt visel. A kislány Charles Dickens Szép remények című művét forgatja és nem fogadja valami jól a fiú ügyetlen közeledési kísérleteit. A találkozó nem is tarthat túl sokáig, a lányt ugyanis rövidesen indulásra szólítja fel a vele lévő – tőle mégis mindig bizonyos távolságot tartó – fehér kabátos nő.
A gyerekek egy évig nem találkoznak, ám a következő év augusztus 8-án ismét összefutnak ugyanannál a padnál. Az évek telnek, ám ez a furcsa rituálé szinte minden évben megismétlődik. Minden alkalommal beszélgetnek egy kicsit, majd a fehér kabátos nő elviszi Stellát, akit így Jack megint csak egy év múlva láthat.
A kimondatlan szavak néha többet fejeznek ki egy egész beszélgetésnél.
Eközben minden évben ugyanezen a napon rejtélyes holttestek kezdenek el felbukkanni. A halottak mind ugyanazon a különös módon vesztették életüket: kívül-belül szinte teljesen megégtek, ám a ruhájuk mindegyiküknek érintetlen maradt. A történetbe itt kerül be a krimiszál, ugyanis követni kezdjük az ügyeket felderíteni próbáló Faustino Brier nyomozót és társát Joy Fogelt.
Melléjük még becsatlakozik a sztoriba egy, kezdetben csak „D” alanyként emlegetett fiú, aki egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén nevelkedik és különleges képességéből kifolyólag közvetlenül nem érintkezhet emberekkel.
Bármennyire is hihetetlen ezeket a szereplőket mind-mind összeköti egy láthatatlan szál, aminek napvilágra kerülése után már semmi sem marad ugyanolyan, mint volt és megkezdődik a versenyfutás a túlélésért.
Azt hiszem, az éjszakai égbolt fog hiányozni a legjobban. A végtelenség, az ismeretlen. Megvívjuk idelent a nevetséges csatáinkat, és valójában csak porszem vagyunk az univerzum cipőjén. Ha az ember egyszerűen felnéz, és felfogja a valódi helyét a dolgok között, az életben adódó problémák annyira aprónak és jelentéktelennek tűnnek.
A szerző a korábbi trilógiája, a 4MGY után itt is mesterien vezeti az éveken átívelő, több nézőpontos történetszálakat, annak ellenére, hogy elmondása alapján ehhez a regényéhez egyáltalán nem készített se vázlatot, se jegyzeteket. Egyáltalán nem találkozhatunk logikai bakikkal vagy ellentmondásokkal. A stílus szokás szerint rendkívül olvasmányos és cselekménydús, ami nagyon könnyen és gyorsan olvashatóvá teszi a művet.
Mindezek ellenére ez a könyv a maga közel 720 oldalával nem egy laza, könnyed kis olvasmány, amit egy nap alatt el lehet olvasni. Azonban nem is ez a cél. Ez a történet pont olyan, amibe érdemesebb belemerülni és hagyni, hogy az bekússzon a gondolataink közé, a bőrünk alá. A könyvet többen is Stephen King műveihez hasonlítják, ami nem véletlen, mind stílusában, mind csattanóiban valóban megidézi a horror koronázatlan királyát.
A történetben erősen jelen van a műfajkeveredés, éppen ezért nagyon nehéz egyértelműen bekategorizálni: egyszerre vannak jelen a természetfeletti, a krimi, a sci-fi és a thriller stílusjegyei, bár a nagy egészre elmondható, hogy inkább az utóbbi a legerősebb.
– Kissé öregek vagyunk már ahhoz, hogy egy mesében éljünk, nem gondolod?
– Igazán? Én szeretem abban a hitben ringatni magam, hogy nem. El sem tudom képzelni, hogy valami másban éljek. A valódi világ visszataszító hely tud lenni.
A könyv nagyon sokat merít Charles Dickens művéből, a Szép reményekből, minden nagyobb rész elején található belőle egy-egy odaillő idézet, Stella a klasszikus Estellája után lett így elnevezve, Jack-et pedig Pip-nek hívja. Arról nem is beszélve, hogy a Szép remények – mint ahogy azt már fentebb is említettem – már rögtön az első találkozásuknál előkerül, Stella ugyanis azt olvassa, ahogy utána is minden évben, mikor találkoznak.
A történet lezárása szinte már túlontúl idillinek hat a könyv egésze után, Barker ráadásul nyitva is hagyja a végét, így készítve elő a terepet egy esetleges folytatásnak. Összességében elmondható, hogy a Szíve helyén sötétség egy letehetetlen könyv, így érdemes akkor belekezdeni, mikor tudjuk, hogy tíz percnél több időnk lesz olvasásra, különben könnyen a teendőink rovására mehet.
A recenziós példányért hatalmas köszönet az Agave Kiadónak!
Ti mit gondoltok a kötetről? Olvastátok már vagy esetleg tervezitek? Írjátok meg nekünk kommentben!