Deborah Hewitt – Lélekmadár
Az írók szeretnek a régi idők történeteihez, mítoszaihoz visszanyúlni. Egyfajta eszköze ez annak, hogy továbbra is életben tartsuk az adott hitvilágot, vagy hogy népszerűsítsük. Legjobb példa erre Rick Riordan munkássága, aki először a görög, majd az egyiptomi, végül pedig az északi mitológiára építette könyvsorozatait. Ismertebb regény Neil Gaiman és Terry Pratchett közös műve, az Elveszett próféciák, ami a keresztény teremtéstörténetre, az angyalok és démonok közt dúló háborúra épült. Most pedig Deborah Hewitt csatlakozott az irodalom ezen halmazához első regényével, a Lélekmadárral, melynek alapja a finn hitvilág, keveredve London történelmével.
Szökött háziállat kerestetik
Történetünk főszereplője Alice Wyndham, egy húszas-harmincas éveiben járó közalkalmazott. Gyerekkora óta olyan madarakat lát, amelyek mindenki más számára láthatatlanok. Mondhatni átlagos, balszerencsés mindennapjainak vége szakad, amikor egyik reggel egy különös csomagot kap, majd nem sokkal később egy Crowley nevű gyanús alak jelenik meg nála. Mindennek tetejébe legjobb barátnője, Jen balesetet szenved és kómába kerül.
Alice madarász, a finn eredettörténetben szereplő mágusok, a väkik leszármazottja. A madarak, amiket lát, az emberek lelkét védelmező estifecskék – Jen madara elrepült, gondolván gazdája életét vesztette, és egyenesen a Halál kertjébe tart. Főhősnőnk feladata valahogy eljutni a kertbe és visszavinni barátnőjének az estifecskét, mielőtt még túl késő. Ebben segítségére vannak a régi idők Londonába menekült väkik egy kisebb csoportja, egy rácsok mögé került halottidéző és egy fél szemére vak madarász. Azonban nyomába ered egy magukat hóhéroknak nevező szövetkezet, akiknek az a céljuk, hogy Alice képességét felhasználva kiírtsák a mágikus erővel rendelkezőket.
Le a lejtőn
Az alapötlet érdekes, imponáló, akár érdeklődik valaki a finn kultúra iránt, akár nem. Kivételesen nem egy esetlen tinédzsertől várhatjuk el, hogy megmentse a világot, hanem egy kiegyensúlyozottabb egyéntől. Emellett Alice nem is a legélesebb kés a fiókban – ha azt mondod neki, ne tegye meg ezt vagy azt, szinte biztos lehetsz benne, hogy megteszi. Inkább a szívére, mint az eszére hallgat, aminek időnként megvannak a maga hátrányai – árnyaltabbá és élethűbbé teszik a karaktert, de én személy szerint időnként a falat kapartam, annyira irritált a viselkedése.
Az ötlet megvalósításával azonban nem járt sikerrel az írónő. A történet kidolgozatlan, az érdekes mellékszereplőkről alig tudunk meg valamit, a dramaturgiai elemek időnként túl bonyolultak. Emellett számomra eléggé zavaró volt az a romantikus szál, ami két olyan karaktert próbált összehozni, akik között semmi kémia nincs. Erőltetettnek tűnt, azt sugallta, hogy ha nincs szerelem a történetben, akkor az nem is igazi történet. Néha oldalak lettek ennek a “kapcsolatnak” szentelve. Mindemellett úgy a könyv háromnegyede után enyhén kiszámíthatóvá vált a cselekmény, ami még többet elvett a könyv élvezhetőségéből.
Persze nem teljesen élvezhetetlen. Logikailag jól van felépítve, a mellékszereplők pedig időről időre a helyes útra terelik a főhősnőt. Nincs függővég, a lezárása korrekt. A Varjútanya háttértörténete és felépítése, az olyan jelenetek mint az alvilági kutyaviadal érdekesek, a cselekmény gyors lefolyásához képest jól kidolgozottak és megmaradnak az olvasóban. Alice-ről is többet tudunk meg, mint hinnénk – hovatartozásával, képességeivel újabb kérdések merülnek fel, amik nem hagyják unatkozni az embert. A szerző inkább helyezte a hangsúlyt a párbeszédekre, mint a leírásokra, ezért az előbbiek jól felépítettek, élvezhetőek.
Ajtó egy másik világba… Vagy mégsem?
Állítólag az írónő Neil Gaiman és Ben Aaronovitch korai munkássága előtt tiszteleg első regényében, ám ez csak a koncepció és a karakterek szempontjából vehető észre. Neil Gaiman egyik legelső regénye a Sosehol volt, melynek egyik főszereplője, Lady Ajtó képes bármilyen ajtón átlépni. A Lélekmadárban Crowleynak ugyanez az egyik képessége – és itt vége is a tisztelgésnek. Aaronovitch pedig a Peter Grant sorozatáról lett híres, melyben a főszereplő találkozik Anglia utolsó varázslójával. Peter ezen kívül felfedezi, hogy Angliának vannak elfeledett istenei és istennői, csakúgy, mint Alice menedékén, a Varjútanyán. Nem nevezném másolásnak – egyszerűen csak egy olyan nagy név emlegetése után, mint Neil Gaiman-é, az olvasó többet várna a történettől.
Javaslom azoknak, akik a fenti negatív elemek ellenére is érdeklődnek Alice története iránt. Azonban azoknak, akik érdekeltek a finn hitvilág iránt, esetleg valamelyik író megemlítése miatt vetemednének arra, hogy elolvassák a könyvet, nem ajánlom, mert stílusban különbözik a két szerzőtől, valamint a finn kultúra igen sekély mértékben jelenik meg benne, még úgy is, hogy a történet maga erre épül. Én ezutóbbi halmazba tartozok, és nekem egy csalódás volt.
A recenziós példányért köszönet az Agave Könyvkiadónak!