Caroline Solé – Szavazz rám!

Vannak témák, amikről rengeteget beszélünk, mint a szerelem, a barátság vagy a család. Vannak, amikről kevesebbet, ide sorolhatjuk a szakítást, a bántalmazást, legyen az iskolai, családon belüli vagy bármilyen. És van az a vékony réteg, amiről egyáltalán nem. Ilyen a hajléktalanság. Tudunk róluk, kapcsolatot teremtünk velük időnként, próbálunk megoldást találni erre a problémára, de beszélni és írni csak kevesen mernek. Ezek közé tartozik az alábbi kisregény szerzője, Caroline Solé, aki pont a társadalom szélső rétegéről szeret írni.

A Szavazz rám! főszereplője, az alig tizenöt éves Christopher egy napon a matekdolgozattól rettegve összeszedi minden félretett pénzét, és egészen Londonig vonatozik, ahol keres magának egy kartondobozt, és letelepedik rá. Mégsem itt kezdődik a történet, ez csak az ő múltjának egy töredéke, amit az első pár oldalon megtudunk. Az események pontosan egy évvel később, egy esős napon kezdődnek egy hirdetéssel és egy internetbolttal Chinatownban.

Abraham Maslow szerint az ember szükségletei öt szintre helyezhetőek. Az első – és ezen szintek szerint épül fel a történet – a fiziológiai szükségletek csoportja, mint az ivás, evés, alvás és a szex. Ennél feljebbvalóak a biztonsági szükségletek, a lakhely, a jövedelem és a fizikai védettség. Ezután jön a szeretet szintje a családdal, barátokkal, vagyis a valahová tartozással, majd az elismerés, a bizalom, a siker és a tisztelet szintje, végül az önmegvalósítás szükséglete. A bennünk rejlő lehetőségek elérése. Erre az elméletre épül Az emberi szükségletek piramisa nevezetű valóságshow. A versenyzőknek határidőre bejegyzést kell írniuk arról, az adott kategóriában a szükségleteik mennyire elégültek ki, valamint eközben fotókat, videókat is oszthatnak meg ezek bizonyítására. Az, hogy ki jut tovább, a szavazókon múlik. Összesen 15 000 résztvevő van, a belépés a játékba teljesen ingyenes. Így kerül a rendszerbe Christopher, mégpedig hogy a maga cinikus módján megcáfolja a filozófus elméletét és romba döntse ezzel a piramist.

A fiút, aki egy vízelvezetőcsatorna mellett alszik egy kartonon egy hálózsákban, és olyan jól telik egy napja, amilyen nagylelkűek az arra járók, egy pillanat alatt felfedezi a közönség. Az első pillanattól kezdve szavaznak rá az emberek, és bár hírneve megosztó, az biztos, hogy egészen a döntőig jut, miközben alig posztol, a bejegyzéseket pedig az utolsó pillanatban írja meg. Az újságok írnak róla, sorra kapja a kommenteket, mégsem ismeri senki. Nem tudják sem a valódi nevét sem a korát. Mégis szinte celeb. De neki nem kell ez. Jobban mondva; nem ez kell neki.

Az, aki az utcán, mindennap a mának él, megtanul egy-két dolgot. Megtanul nyitott szemmel aludni és csukott szemmel ébren maradni, kartont keresni, élni. Megtanul félni. Ugyanis hiába mond mást, a hajléktalanok kiszolgáltatottak, csak maguk vannak a hálózsákjukkal, miközben bárki rájuk támadhat. Szóval minél közelebb jut Chris ahhoz, hogy megnyerje a fődíjat, annál inkább ki akar szállni ebből az egészből. De mi lesz végül?

A téma, amit Caroline Solé boncolgat, nyers, velős, ehhez igazodva a könyv is csupán százhuszonhat oldalas. Pedig mennyi mondanivalója van! Gyanítom, órákat lehetne beszélni erről – és pont ezért kell pont ilyen rövid terjedelmű elbeszélést írni róla. Caroline minden szavának súlya, jelentősége van, olyan, mintha sorra pakolnánk egy katapultba a köveket, míg végül a szerkezet magától elhajítaná azokat, nem bírva súlyukkal. Egy felesleges mondat sincs a regényben, nincs sem elő- sem utószó, hiszen mit lehetne még mondani?

Szóval, bár magáról a könyvről sokat beszéltem, az ajánlót én is rövidre fogom: akár van hová hazamenned, akár nem, ezt el kell olvasnod.

Hozzászólások