Aux Eliza – Univerzum

Az ebédlőben óriási a zsongás. Az asztalokat elfoglalták a langyos levest szürcsölő baráti társaságok. Akire csak ránézek, szúrós pillantást vet rám, vagy felrakja a táskáját az üresen maradt székre, és egy foglalttal elintézi, hogy ne üljek melléjük.

A hangszórókból a sulirádió dübörög. Általában alig ismerem a számokat, de néha játszanak jókat is. Kíváncsi lennék, ki válogatja ki a zenét.

– Repetázol ma, SonKati? – fordul hozzám a fonott hajú, műszempillás Zsani az egyik „VIP” asztaltól.

Nem válaszolok, csak arrébb megyek. Az ebédlőtálcámmal végig egyensúlyozok az asztalok körül, és kerülgetem az embereket.

Mire végre találok egy majdnem üres placcot az ebédlő legszélén, a pörköltnek nem igazán nevezhető főfogásom teljesen elhűl, a levesem tetején pedig vastag zsírréteg úszkál.

Egy kockás inges srác ül egyedül az asztalnál. Az ingje gombjait nem gombolta be, ezáltal láthatóvá válik az alatta lévő Trónok harca feliratos póló. Mintha az asztal is antiszociális lenne, amiért ennyire távol van a többitől.

– Szabad ez a hely? – kérdezem. Felpillant, és bólint egy aprót. A fiúnak finom mentol illata van. Még a menzabűzön át is érzem.

Leteszem a tálcát az asztalra, és kihúzom a fiúval szemben lévő széket. Véletlenül meglököm az asztalt a vastag combommal, mire a srác levese kilöttyen.

– Ne haragudj – motyogom zavartan, és lesütöm a szemem. Nagy nehezen bepréselem magam a székbe, de a karfa borzasztóan szorítja a széles csípőmet. Az univerzum egy seggfej, amiért ilyen külsőt adott!

– Semmi gond – legyint a fiú, és leheletfinoman elmosolyodik. – Zoli vagyok. – Kezet nyújt. Elfogadom. A karja baromi vékony és csontos az enyémhez képest. Félek, hogy ő is észreveszi ezt és kinevet, de semmi ilyen nem történik. Egyszerűen kezet rázunk.

– Kati.

Belekóstolok a levesbe. Borzalmas. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy lencse vagy gulyásleves akar-e lenni, de aztán inkább ráhagyom. Talán jobb is, ha nem tudom. A második se jobb. A hús rágós, a tészta szétfőtt, a szaft meg eláztatja az egészet. Zoli viszont úgy eszik, mintha egész életében nem evett volna jobbat. Ennek a srácnak vasból lehet a gyomra. Közben hallgatja a rádiós zenét, és a lábával dobol hozzá az asztal alatt. A levesem fodrozódik a kisebb lökésekre.

Az univerzumból jósol nekünk megmondja, hogy mi lesz velünk.

Vigyorog, miután észreveszi, hogy túl sokáig bámulom. Gyorsan elkapom a tekintetem. Aztán vissza, mert nem bírom ki, hogy ne nézzem az épp csak észrevehető kecskeszakállát, a helyes kis anyajegyet a homlokán és az összeszorított szemöldökét, ahogy koncentrál.

– Imádom ezt a számot – mondja. Olyan különlegesen beszél. Senkit sem hallottam még így hangsúlyozni. Mintha bizonyos szavak az ősidők óta összetartoznának. Imádom ezt. – Te milyen zenét szeretsz?

– Inkább a sírós lassú dalokat.

– Nem leszel tőlük szomorú?

– Még jobban? Nem hiszem.

Felvonja tökéletesen ívelt szemöldökét, a szája széle felfelé húzódik.

– Szóval akkor hallgatsz depis számokat, ha eleve szomorú vagy?

Bólintok. Az ilyesmi elég gyakran megesik, de nem kötöm az orrára.

– Miért nem vidám zenét hallgatsz?

– Mert nem vagyok vidám.

– És nem is akarsz az lenni?

Nem válaszolok. Egyszerűen nem tudok mit. Amikor a lassú dalokat hallgatom, úgy érzem, valaki megért. Hogy az énekes szavai az én szavaim is, és rajta keresztül kiadhatom mindazt, ami bánt. A boldog dalokra nem lehet dühöngeni.

Elfintorodok, ahogy beleharapok a húsba.

– Nem ízlik? – kérdezi Zoli.

A fejemet rázom.

– Nem értem, hogy tudja ezt bárki megenni.

Zoli csak vállat von.

– Én imádom ezt a pörköltet. Anyum a konyhán dolgozik. A menza olyan nekem, mint a házi koszt.

Szegény Zoli! Hát így haltak el az ízlelőbimbói…

Egy darabig csak ülünk egymás mellett, hallgatjuk a zenét, és néha lopva egymásra pillantunk. Talán nem kellett volna ilyen nyilvánosan szidnom a menzakaját, de mentségemre szóljon, hogy nincs a srác homlokára írva az anyukája foglalkozása. Mivel úgy tűnik, nem sértődött meg a megjegyzésemen, csak kanalazza tovább az ételt, lassan megnyugszom.

– Gólya vagy? – zökkent ki a hangja a gondolataimból.

Bólintok.

– Én is – mondja. – De a bátyám tavaly végzett. Ha gondolod, szívesen küldök jegyzeteket. Én előnyben vagyok.

Úgy vigyorog, mint aki túl sok energiaitalt ivott. Egyszerre nevetségesen és aranyosan. Ő miért nem viselkedik úgy, mint a többiek? Miért nem csúfol? Miért nem kerül el messziről? Zoli miért más? Nem is ismerjük egymást azon kívül, hogy egy gimibe járunk. Mellette mégis máshogy érzem magam. Életemben talán először nem gondolok arra, hogy én vagyok a kövér lány. Csak egy lány vagyok. Aki egy fiúval beszél. És együtt kajálnak. Imádom ezt. Vagy ahogy Zoli mondaná, imádom ezt.

Az asztalra teszi a kezét. A pólója felett viselt kockás inge felgyűrődik egészen a könyökéig, én pedig azonnal felfigyelek az alkarján lévő tetoválásra: egy bolygó, aztán még kettő, amelyek körül apró csillagok keringenek. Egy egész világ örvénylik Zoli karján.

– Miért beszélsz velem? – Egyszerűen muszáj rákérdeznem, miért áll szóba velem. Biztosra kell mennem, hogy nem készül semmi csínyre, semmi átverésre, semmi olyasmire, mint a többiek az osztályból.

– Mert jó veled beszélgetni.

Ez a válasz megdobogtatja a szívemet.

– Nem zavar téged, hogy kövér vagyok?

– Miért? Téged zavar, hogy sovány vagyok?

Tetszik ez az észjárás.

Erre mintegy végszóra lányos visítás hangja hasít a levegőbe. Összerezzenek, és látom, hogy Zoli karján is megjelenik a libabőr.

– Nahát, SonKati! – Zsani és a túlsminkelt apródjai tipegnek az asztalunkhoz. – Barátkozunk, mi?

A lányok felkacagnak. Legszívesebben rájuk borítanám az iszonyú menzakosztot. Az ajkamat harapdálva próbálok nem figyelni a vinnyogó gárdára, de legbelül üvölteni tudnék. Miért nem hagynának már békén? Mit ártottam én nekik?

Zoli összeszűkült szemmel bámul rájuk.

– Akartok valamit? – Ahhoz képest, hogy ő is idegesnek tűnik, meglepően nyugodtan szól a lányokhoz.

– Csak gratulálni akartunk. A jelek szerint tényleg mindenkinek van esélye a szerelemre. – Zsani szájfényes ajka gúnyos mosolyra húzódik. – De azért majd vigyázz SonKatival, nehogy beszorulj alá.

Ez az utolsó csepp. Az szám megremeg, pillanatokon belül sírni fogok. Ha Zoli eddig nem undorodott tőlem, na majd most.

És ekkor a srác a kezemre teszi a kezét. A tenyere izzadt és finom meleg. Összekulcsolja az ujjainkat, és felemeli, hogy Zsaniék is jól lássák.

A pulzusom az egekbe szökik, és hirtelen jóleső forró fuvallat járja át a testem.

– Köszi a gratulációt – szól kimérten a lányokhoz. – Magunkra hagynátok légyszi?

A lányok kuncogva odébb állnak, de mielőtt eltűnnének szem elől, többször is vihogva ránk pillantanak.

Nem szólok semmit. Egy pillanatig egyikőnk sem. Aztán végül csak megszólalok, mert ez így cikis.

– Bocs, hogy a tanúja voltál ennek.

Zoli legyint.

– Ne is törődj velük! Majd csak kinövik.

– A bunkóságot nem lehet kinőni.

A fiú felnevet, és játékosan a fejét csóválja.

Felsóhajtok.

– Félek, hogy örökké ez lesz – vallom be.

– És ha ez lesz?

– Akkor mindig szomorú leszek.

– Mások döntik el ezt vagy te?

– Hát… azt hiszem, mások.

Elvégre nem én gúnyolom magam minden nap.

Zoli sokat sejtető pillantást vet rám.

– Nem neked kéne eldöntened, mit érezz?

Ebben van valami. Ha már az én érzéseimről van szó. De hogy csináljam? A sértegetések állandóan belemásznak a fejembe és nem hagynak békén.

– Rajtad múlik, mit veszel észre a világból, Kati.

Azt hiszem, igaza van. De ezeket a lányokat nem tudom nem észrevenni. Ott vannak mindenhol. Amikor lehunyom a szemem, a nevetésük oda is elkísér. Tényleg kizárhatom őket, ha akarom? Hogyan? Meg akarok szabadulni tőlük, és magammal akarok törődni. De annyira nehéz.

– Mit tegyek? – kérdezem Zolitól.

Ha azt mondja, ne hallgassak szomorú zenét, kiakadok.

– Első lépés: akarj boldog lenni. Második lépés: hagyd megtörténni. A többi jön magától. – Rám kacsint, és folytatja az evést. Fáj, hogy el kell engednem a kezét. Legszívesebben egész életemen át fognám.

Vetek egy pillantást a levesemre. Lehetetlen, hogy ebből még egy kanállal megegyek. Inkább csak turkálok az ételben, és Zoli szavain gondolkodom. Elég lenne egyszerűen nem odafigyelni? Mással foglalkozni? Működhet? Csak fordítsam el a fejem és kész? Biztos nem ilyen egyszerű, hiszen akkor már rég tele lenne a net ezzel a módszerrel. Mégis tudni akarom, milyen szabadnak lenni. Hogy milyen az, amikor nem akaszkodnak rám a súlyos szavak, és nem húznak bele a szomorúságba.

– Miért tetováltattad magadra az univerzumot? – szólok ismét Zolihoz.

Leteszi a kanalát a tálcájára, és megtörli egy szalvétával a száját, csak utána válaszol.

– Csillagász akarok lenni. Érdekelnek ezek a dolgok.

– Mi olyan érdekes bennük?

– Minden. Hogy vannak. – Felnevet. Zavartnak tűnik. – Nem tudom jobban elmagyarázni.

Belenézek a csokibarna szempárba. Beszívom a Zoliból áradó mentolos illatot.

A rádió a háttérben mintha épp nekünk játszana:

Mert ő nagy híve a végtelennek, mert az univerzumból néha merít egyet jóslás nélkül nem tudom, hogy mihez kezdjek! [1]

– Kimondanád még egyszer? – kérdezem. Örök rejtély, honnan merítem hozzá a bátorságot.

– Mit?

– Hogy mit imádsz.

Hallanom kell. Hallani akarom azt az észvesztő hangsúlyozást.

– Sok mindent imádok.

– Pontosan miket?

Zoli kissé szégyenlősen elmosolyodik. És piszok jól áll neki.

Amikor a rádióban bömbölő zene egy káromkodó részhez ér, az egyik konyhás nő fakanállal a kezében, a mai fiatalságot szidva és az igazgatót emlegetve csörtet végig az asztalok között és rohan ki az étkezdéből.

Zoli és én egy emberként nevetünk fel.

– Imádom ezt a zenét. Imádom ezt a kaját. És imádom ezt az univerzumot, mert lehetővé tette, hogy mi ketten találkozzunk.

Minden bántó szó kiszáll a fejemből, és ha csak erre az egy pillanatra is, de boldog vagyok. Tudom, ha esélyt adok rá, a szomorúság visszatér, és vissza is fog térni. De harcolni akarok ellene. Boldog akarok maradni, mert, ha egyedül vagyok a fejemben, akkor érzem igazán, hogy élek.

Csak én és Zoli maradunk az univerzumban. Az univerzumban, ami talán mégsem olyan rossz arc.

[1] YOUR LAST STEPS – “UNIVERZUM” feat. RADICS PETI

Hozzászólások