AHdvent: 26. nap: Karácsonyi történet 2. rész

Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.

– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!

– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.

A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.

– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.

– Furcsa – jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.

A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.

– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.

– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.

Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.

– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.

Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.

– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?

– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.

– Drága herceg – mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!

A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.

Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.

– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.

– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.

– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!

– Tél van – felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.

– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.

– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.

– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.

Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.

– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.

A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.

– Most már vak vagy – mondta -, így hát veled maradok örökre.

– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.

– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.

Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.

– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.

Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.

– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.

– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.

Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.

– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.

– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.

Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.

Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.

– Isten veled, drága Herceg – suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?

– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.

– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?

Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.

Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.

Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.

– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.

– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.

– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!

– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.

– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.

– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.

Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.

– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta -, és legyen az az én szobrom.

– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.

– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.

És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.

– Jól választottál – szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

Hozzászólások