Neil Gaiman – Északi mitológia
A keresztényeknek és az iszlám vallásnak egy-egy istene van, Allah és Isten. A görög és a római mitológiában ugyanazok az istenek tevékenykednek, csak más névvel, más személyiséggel és külsővel. A hindu vallásnak három nagy és több kisistene van, a sintoisták pedig nyolcmillió kamit, vagyis istent tartanak számon. De mi a helyzet északon a skandináv államokban?
Neil Gaiman nevét olyan könyvekkel kapcsolatban hallhatjuk, mint az Óceán az út végén, a 27 képtelen történet, a Sosehol vagy a Csillagpor, utóbbi kettőből nagy sikerű film is készült. Aki olvasott már tőle, biztos régi ismerősként üdvözli az Északi mitológiát is.
Minden a semmivel kezdődik, a múlt azon részével, amikor a tér és az idő még nemlétező fogalom volt, amikor nem volt más, csak végeláthatatlan sötétség. Aztán a teremtés, a kezdet kezdete. Az író – egyfajta hídat képezve az északiak és a többi kultúra között – részletesen írja le a születést, kitérve olyan dolgokra is, amikről az emberek elfeledkeztek, hiába szembesülnek vele nap mint nap. Mik a felhők? Hogyan keletkezett az ég, miért ilyen kék, hatalmas és végtelen? Elgondolkozott ezen valaha bárki?
A teremtés után pedig jönnek maguk a mítoszok, szép sorjában egymás után, minimálisan kronológiai sorrendben. Olvashatunk arról, hogy született meg a költészet – egyúttal azt is megtudjuk, mi a különbség jó és rossz költő között -, hogy lopták el Thor pörölyét és aztán hogy szerezte vissza, hogy épült a Midgard körül magasodó áthatolhatatlan fal, vagy éppen hogy szerezte vissza Loki a saját hibájából elveszett halhatatlanság almáit, ami örök életet ad az isteneknek. Majd eljön a Ragnarök, az istenek alkonya, ami cseppet sem úgy van, mint azt a Marvel film alapján hinnénk.
“Azóta tudjuk, hogy akik varázslatra képesek szavakkal, akik verseket, sagákat és meséket szőnek, azok megízlelték a költészet italát.”
Neil Gaiman ezúttal nem saját történetet talált ki, hanem már meglévőket írt át. A novellák könnyen olvashatóak, néhol viccesek, máskor a mélyebb érzelmekre hatnak. Az istenek – csakúgy, mint a legtöbb hitvilágban – nagyképűek, diszkriminálják, használják a nőket, inkább az erejük, mintsem az eszük a lényeg. Ezutóbbi alól Loki a kivétel, noha ő inkább negatív karakterként van jelen, aki folyton bajt kever, de ha segítség kell, őt keresik fel először és az ötletek döntő része is tőle származik. A mítoszok igencsak sokszínű, szerteágazó pókhálójában megtalálhatóak a mai társadalomhoz hasonló karaktertípusok; Thor leginkább egy focicsapat macsó kapitányára hajaz, Freya egy büszke, ámde leginkább a külsejével törődő plázacica, aki után sorra fordulnak meg az emberek, Loki pedig, mondhatni, a skandináv mitológia szociopata Sherlock Holmes-a. Vegye bárki is kézbe a novelláskötetet, meg fogja találni a neki való istenséget.
“Loki sokkal érdekesebbé, bár kevésbé biztonságossá tette a világot.”
Leginkább azoknak ajánlom, akik érdeklődnek az északi országok kultúrája iránt, ez a könyv jó alapul szolgálhat a megismerésüknek, valamint a Neil Gaiman-rajongók sem fognak csalódni, néhol ugyanis megtalálhatóak a szerző stílusára hajazó megjegyzések, mint amolyan nyommorzsák. Emellett ajánlott a délutáni kikapcsolódásra vágyóknak, azoknak, akik nem szeretnének vagy nem szeretnek mögöttes tartalmakat keresni, akik örülnek a változatosságnak és szeretik a rövid, egyszerű történeteket egy olyan helyről, ahol nem Zeusz villámai vagy Isten hívői az urak. Egy biztos: az Északi mitológia a világnak való.
“És a játék kezdődik elölről.”
Egy számunkra ismeretlen Magyaroszág, vagyis az ÉJFÉLI ISKOLÁK – Veres Attila