Baráth Katalin – Afázia
Többször írtam már, hogy a sci-fi annyira nem az én műfajom. Habár az űrhajók és a fegyverek mindig izgalmas témát hordoznak, ugyanakkor a különböző technológiai leírások, tudományos tények és információk sokszor meghaladják a képességeimet. Ennek ellenére nagyon szeretek velük próbálkozni és az Afázia a 2021-es megjelenése óta birizgálja a fantáziámat tekintve, hogy magyar szerző műve.
A történetről
Jópár száz évvel később, miután a Föld majdhogynem elpusztult, az emberek máshol folytatják az életüket. Voltak ugyanis, akiknek lehetőségük adódott arra, hogy a világűrbe éljék életüket – akiknek javarésze gazdag ember. A hatalom azonban két részre bomlott. A Háló Birodalmára, illetve a Demokráciára, azonban akadt egy harmadik, apró kis népcsoport, akik mások voltak, mint a két nagyhatalom. Ők voltak az egyedüliek, akik megőrizték nyelvüket, tudtak összefüggően beszélni, írni és olvasni, valamint szervezett katonai egységük volt. Emiatt a moyer népcsoportot le akarták igázni tudván, ha a moyerek az ő oldalukon harcolnak, megdönthetnék a másik felet.
Fantáziadús nevek, nehézkes felismerés
Ötletesnek tartottam, hogy Baráth Katalin a regényében, a szereplők neveit a magyar földrajzi nevek ihlették. Az egyik főhős neve Sió, míg a másiké Maros, de felbukkant Nógrád és Hernád is, igazi tisztelgés ez a magyaroknak! Ez azonban egyszerre volt nagyon szuper és nehézség is, ugyanis sokszor, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy egy adott szereplő férfi vagy nő-e, esetlegesen semleges nemű. Ebben a kötetben ugyanis különösebbnél-különösebb karakterek bukkantak fel.
Csak hogy egy kis érdekességet említsek, Sió egy harcedzett katona, akit testileg módosítottak. Többek között emiatt ötletem sem volt, hogy férfi vagy nő-e, ami miatt nagyon nehéz volt őt elképzelnem. Talán már az Afázia felén is túlhaladtam mire rájöttem, hogy a főszereplő, akiről harci tudása végett férfinak képzeltem, nő.
A nyelv, mint drog
Érdekes volt ugyanakkor az, hogy a Pandonhya lakói, a moyerek voltak az egyetlenek, akik tudtak összefüggően beszélni, írni, valamint olvasni. Meglepő volt számomra, hogy az irodalmat – a nyelvet – helyezik egy könyv központi elemévé és ez nagyon tetszett. A moyerek ennek köszönhetően tudták magukat fenntartani, ugyanis egy kívülállónak a beszéd egyfajta drog volt a tulajdonképpen virtuális világban élők számára.
Ez a kreativitás kiterjedt az egész könyvre. Baráth Katalin új szavakat alkotott, amiket belecsempészett a könyvbe is. Az elején egy-két alkalommal azt hittem elírás történt de ilyenről szó sem volt. Így találkozhattunk olyanokkal, mint például Emmelwei, kombathéj vagy éppen lingvista. Többségében ezek jelentése kikövetkeztethető volt az adott kontextusból, azonban akadtak olyanok, amikre nem jöttem rá, hogy mégis mit jelenthettek. Ilyen esetekben jól jött volna egy kis magyarázat, bővebb leírás vagy egy lábjegyzet, hogy ne csak mint érdekesség tekintsek rájuk, hanem tudjam is, miről van szó.
Szintén örültem volna, ha a szerző picit bővebbem kifejti a két nagyhatalmat, hiányoltam egy bővebb társadalom leírást, történelmi hátteret, hiszen egy nagyon érdekes világot tárt elénk, ami sokkal élvezhetőbb lett volna akkor, ha jobban bemutatja nekünk a Háló Birodalmát és a Demokráciát. Mikor róluk volt szó, sokszor nagyon elveszettnek éreztem magamat.
Szerethető karakterek
Az Afázia nevű űroperát számomra egyértelműen a karakterek mentették meg. Szintaxis egy mesterséges intelligencia, ami pont úgy lett megírva, ahogyan azt az ember elképzeli. Szórakoztató volt, igazi humorforrás, aki még csak tanulja a nyelvet, ezáltal gyakran elrontja vagy rosszul használja a szólásokat-közmondásokat, hibás kifejezést használ. Ő egy biztos pont volt számomra a kötetben.
Fontos megjegyeznem, hogy bár űroperaként hirdették anno, ez sokkal inkább karakterközpontú regény, amely a szintén humorforrás Marosra, aki poszttraumás stressz szindrómában szenved és a génmanipulált Sióra összpontosul. Végig őket követjük nyomon.
Sokkal inkább karakterközpontú sci-fi, mint űropera.
Sajnos az Afázia nem az a fajta regény volt, mint amire számítottam, nem hozta meg a kedvem a gyakoribb science fiction olvasáshoz. Egy akciódús, pörgős történetre számítottam, ahol folyamatosan zajlanak az események, itt azonban úgy éreztem, túl sok mindent akart a szerző és egy nagy katyvasz lett a végeredmény.
Habár a központi téma nagyon tetszik, hogy a világ felgyorsult, az emberek pedig képeket, videókat néznek, a digitális világban élnek a valóság helyett és lassan elfeledkeznek a kommunikációról, mégsem éreztem eléggé felépítettnek. Hiányoztak a magyarázatok, a részletezések és sokszor nem értettem mi miért történik. Miért lyukadtunk ki ott ahol, mi történt az adott karakterrel? Elvesztem a szavakban. Sajnáltam, mert bőven van potenciál ebben a regényben.
Habár nekem nem lett egy kiemelkedő mű az Afázia, mégsem mondanám rá azt, hogy egy rossz könyvről beszélünk. Végtelenül kreatív, ötletes könyv, ami mögött érződik a kemény kutatómunka, egyszerűen csak távol áll tőlem.