Roxane Gay – A rossz feminista
Embernek lenni annyit jelent, hogy hibázol. Hogy nem felelsz meg mindenkinek. Hogy más vagy – és közben mégis ugyanolyan. Embernek lenni annyit jelent, hogy időnként elállatiasodunk, hogy rossz döntéseket hozunk, hogy önzők vagyunk. De azt is jelenti, hogy ha elestél, felkelsz és továbbmész. Hogy a szeretetet nemcsak kapod, hanem adod is. Hogy amennyire csak lehet, kijavítod a hibáidat és tanulsz belőlük, akárcsak a döntéseidből. Embernek jelenteni annyit jelent, mint harcolni, ha nem vagy elégedett.
“A világ túl gyorsan változik ahhoz, hogy legyen időnk mélyebben megérteni.”
A cím ellenére Roxane Gay második könyvében nemcsak feminista írásokat találhatunk – talán ha jó feminista lenne. De ő – állítása szerint – rossz feminista, aki nem ismeri az alapvető feminista szövegeket, aki dúdolgatja azokat a dalokat, amik tetszenek neki, még ha szó is esik bennük a nőgyűlöletről vagy a nők tárgyiasításáról. Ő egy olyan feminista, aki hisz valamiben, és ezt próbálja alátámasztani. Nem esik át a ló túloldalára, nem nézi le úgy a másik nemet, mint ahogy a régi időkben a férfiak tették. Ha engem kérdeztek, nincsen jó vagy rossz feminista. Igazi van, és hogy ki akasztja magára ezt a jelzőt, azt az illető maga dönti el.
Az író egyaránt avat be minket saját múltjába, tapasztalataiba és elemez egyes műveket. Egyes esszéi az őt ért fizikai valamint verbális antrocitásokról szólnak vagy a hobbijairól, mások pedig filmekről, népszerű sorozatokról, a politikai helyzetről vagy a komédiások humoráról, mely időnként hagy némi kivetnivalót maga után. Éppen ezért nem teljesen tekinthető életrajzi műnek. Rendkívül nagy hangsúlyt fektet a feketékről szóló filmek hibáira, a szerepjátszásra, és még órákig sorolhatnám. A saját gördülékeny, egyedi stílusával fogalmaz meg kritikát a társadalomról, üzen a női olvasóknak és úgy általában a “gyengébbik nemnek”. Talán csak én gondolom így, de ahhoz képest, hogy esszéket olvastam, könnyen olvasható és élvezhető volt – nem olyan, mint amilyenre a műfajból kiindulva számítottam. Persze ehhez az oktatási rendszer is hozzájárult a történelemesszékkel. Igen, az információk jöttek, de inkább egy blogbejegyzéshez tudnám hasonlítani.
„Tinik milliói olvasnak, mert szomorúak, magányosak és dühösek. Olvasnak, mert egy borzasztó világban élnek. Olvasnak, mert azt gondolják – néhány felnőtt értetlenkedése ellenére –, hogy a könyvek, főleg a sötét hangulatúak, meg fogják menteni őket.”
Időszerű? Talán. A rapzene továbbra is olyan, mint amilyennek Roxane leírta, a valóságshowk, a szerepek is, hiába keletkezett maga a könyv már hat éve. És miközben mindezekről olvasunk – időnként nevetve -, lassan kialakul bennünk egy kép arról, hol is tart a feminizmus. Több nézőpontból közelíti meg más könyveket is említve, ugyancsak elemezve őket, felsorolva hibákat és tetszetős, igaz gondolatokat egyaránt. Őszinte az olvasóhoz és tökéletesen tiszteletben tartja a véleményüket, valamint egyenrangúként tekint rájuk. Vannak könnyedebb és komolyabb esszék egyaránt, a Scrabble-játszmákról, arról, milyen volt az iskolapadból a katedrára kerülni, hol tart az amerikai politika a nők egyenjogúságát tekintve, és legyen bármilyen komor maga az írás, a humort bele-belecsempészi. Nem mindig, de akkor nagyon.
“A boldogtalanság, mint múzsa, nem csupán az írók hatáskörébe tartozik.”
Elsősorban azoknak ajánlom, akiket érdekel a feminizmus, akik nem objektív, hanem szubjektív szempontú információkat szándékoznak szerezni úgy, hogy azt élvezzék is. Ezenkívül azoknak, akik most ismerkednének az esszék világával, tökéletes választás. Ez utóbbi csoportnak az elején talán nehéz lehet a haladás, mert egy alapvető hangulat, elhatározás és csend kell ahhoz, hogy belekerülj az örvénybe, amiből csak az utolsó oldal után kecmeregsz ki.