Ladányi Klára: A rajongó

Kristálytisztán emlékszem az első találkozásunkra. A Palace of Fine Arts épületével szemben ültem egy padon, és elmélyülten figyeltem az előtte terpeszkedő tó vizét. A fülemben szóló Coldplay dal és a hullámokon táncoló napsugarak tökéletes egyvelege megnyugtatott. Fentebb toltam napszemüvegem, és megdörzsöltem az állam a kézfejemmel. A kezdeti borosta az utóbbi két hónapban szakállá nőtte ki magát. A haverjaim ősembernek neveztek emiatt, de nem érdekelt. Élveztem az érzést, hogy a szakáll mögé bújhatok, mintha így másvalaki lennék egy időre.

A térdemre könyököltem, és úgy néztem az apró fodrokat a vízfelszínen. A fejem napok óta zsongott a sok munkától és a pihenés hiányától. Tudtam, ha nem hagyom el Los Angelest pár napra, meghülyülök. Így hát autóba ültem, és meg sem álltam San Franciscóig.

A merengésből az érintésed szakított ki. Épp csak megéreztem az ujjbegyed a vállamon, mégis akkorát ugrottam, mintha áramot vezettek volna a padba. Kitéptem a fülhallgatót a fülemből, ahogy feléd fordultam.

– Bocsi, nem akartalak megijeszteni! – mentegetőztél, zöld szemedben őszinte együttérzés csillogott. Szőkésbarna hajad laza konytban kötve ült a tarkódon, pár kósza tincs az arcod körül ringott a könnyed szélben. Törékeny alakod a laza felső alatt is felsejlett.

– Semmi baj – nyögtem ki. Éreztem, ahogy az adrenalin hatása elkezdett csökkenni a testemben.

– Többször is megszólítottalak, de nem nem reagáltál, ezért értem hozzád.

– Persze, értem, tényleg nincs semmi baj! Miben segíthetek? – Biztos voltam benne, hogy te is egy szuperlelkes rajongóm vagy, aki autogramot szeretne kérni tőlem.

– Foglalt ez a hely melletted? – kérdezted tárgyilagos hangon, majd ahogy bólintottam, leültél, és rám sem néztél többet.

Tévedtél, öregem! Mégsem egy őrült rajongód akart rád törni! mosolyogtam magamban. Szórakozottan visszatettem a fülhallgatót, és ismét a tavat figyeltem. A szemem sarkából láttam, ahogy előveszel a táskádból egy könyvet, és az öledbe teszed. Napszemüvegem mögül a könyv borítójára sandítottam és elnevettem magam.

– Erre igazán nem számítottam! – fordultam feléd..

– Tessék? – kérdezted, és enyhén felhúztad a szemöldököd.

– A Remény rabjai? – böktem a könyv felé vigyorogva. – Danielle Steelre számítottam!

– Milyen előítéletes vagy! – biggyesztetted le az ajkad rosszallóan. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, olyat nem olvasok! – tetted hozzá, és elnevetted magad. – King túl zseniális ahhoz, hogy romantikára pazaroljam az időmet.

– Szó se róla, tényleg tud valamit. De nem vagy te ehhez egy kicsit fiatal?

– Te jó ég, mégis mennyinek nézel?! – kérdezted szúrós tekintettel. Aztán még mielőtt bármit mondhattam volna, folytattad. – Végzős festő hallgató vagyok a USF-en. Szóval nyugodj meg, nem lesznek rémálmaim a könyvektől.

A füled mögé tűrted az egyik kósza tincset az arcod mellől. Ahogy tekintetemmel követtem a kezed, észrevettem egy türkizkék macskás tetoválást a csuklódon. Ekkor belémhasított, hogy szeretnélek jobban megismerni.

– Klassz tetkó – mondtam, és levettem a napszemüvegem. – Josh Summers vagyok – nyújtottam feléd a kezem. Tétováztál egy kicsit, de aztán viszonoztad az üdvözlésemet.

– Kelly Nowak.

– Nincs kedved meginni egy kávét valahol?

– De, szívesen.

Órákon át beszélgettünk regényekről, filmekről, művészetről anélkül, hogy felmerült volna a munkám. Sejtelmed sem volt arról, ki vagyok, és ez felszabadított.

Ám amikor kiléptünk a kávézóból és elindultunk volna, az egyik pincér utánunk kiáltott.

– Mr. Summers! Bocsásson meg, hogy feltartom – hadarta a nyúlánk, szemüveges fiú. – Az öcsém irtó nagy rajongója, totál kész lesz attól, hogy ma nálunk járt. Adna egy autogramot? – kérdezte, és felém nyújtott egy tollat és a noteszét, amibe a rendeléseket szokta felírni. A fehér lapon ott feszített az előző oldalra felvésett szalonnás quiche és közepes latte lenyomata.

– Persze, szívesen! Hogy hívják az öcsédet? – kérdeztem, és elvettem a fiútól a noteszt.

– Gary – felelte szűnni nem akaró vigyorral az arcán.

„Garynek baráti üdvözlettel, Josh Summers” firkantottam a papírra, és visszaadtam a pincérnek a jegyzetfüzetét.

– Köszönöm, uram!

– Nincs mit. A legjobbakat – mondtam, mire a fiú sarkon fordult, és visszarohant a kávézóban.

– Hát ez meg mi volt? – nevettél fel. – Ki vagy te? Mit titkolsz?

– Semmit! Mondtam, hogy Josh Summers a nevem. Vagy ha úgy jobban tetszik Joshua Summers.

– Joshua Sum— kezdted, de a elharaptad a szó végét. Azonnal előkaptad a telefonod, és lázasan pötyögni kezdtél. Hamarosan megláttam a kijelzőn az IMDb ismerős felületét.

– A járőr a Tündöklő jáspisból?! – kiáltottad kikerekedett szemmel. Sebesen járattad a tekinteted a filmes adatlapomon vigyorgó képem és húsvér lényem között.

– Ez nem a legfrissebb fotó rólam. Meg persze a szakáll sokat ront az összképen – viccelődtem.

– Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan! De azt gondoltam, hogy a kampuszon láttalak, nem pedig egy filmben! – mondtad, majd zavartan felnevettél. – A lakótársam épp ma este nézi meg az új filmedet! Napok óta mást sem hallok, csak hogy milyen jó kritikákat kapott a Titán – hadartad, miközben oda sem nézve próbáltad visszasüllyeszteni a telefonod a táskádba. Ám mellényúltál, és a készülék a járdára zuhant. – Francba! – sziszegted fogad között, ahogy felvetted a telefont. A képernyőt hajszálvékony erekként hálózták be a repedések.

– Na, hozom rád a bajt! Szívesen kifizetem…

– Nem kell, ez csak egy képernyővédő plexi. Van otthon másik – mondtad, és a táskádba raktad a telefont.

Ahogy elhallgattál, a tekintetünk ismét összetalálkozott. Láttam, ahogy az arcodba szökik a vér, majd az ajkadba haraptál, és lesütötted a szemed. Kezed a zsebedbe süllyesztve álltál velem szemben, és a járdát fürkészted, mintha arra vártál volna, hogy valami izgalmas bukkan fel a lábad előtt.

– Ne haragudj, hogy nem mondtam meg előbb a teljes igazságot – mentegetőztem halkan. – Pont ezt szerettem volna elkerülni. Nem akartalak zavarba hozni, mert nagyon tetszel nekem, és jó lenne újra találkozni. Van rá esély, szerinted?

Egy kis hallgatás után rám néztél.

– Nem tudom még… – suttogtad, és ajkad mosolyra húzódott. – De most hazakísérhetsz.

Egészen az albérleted ajtajáig mentünk, ahol egy rövidke csókkal búcsúztam el. Ahogy elléptem tőled, előhalásztál egy gyűrött blokkot a táskádból, ráfirkantottad a számod, és a kezembe nyomtad. Még aznap elkezdtünk SMS-ezni, majd jött a chat és egy újabb találka másnap.

Hihetetlen gyorsan történt az egész. A telefonbeszélgetések órák hosszat tartottak, a kétnaponkénti találkozások egy-kettőre napi programmá váltak. Úgy tűnt, soha nem fogyunk ki a témákból.

A hirtelen jött eufóriát csak az ismertségem árnyékolta be. Bár nem mondtad, már az elején észrevettem, hogy fél szemmel állandóan a környezetet figyelted, nem bújt-e meg valahol egy lesifotós. Titokban akartad tartani a kapcsolatunkat, azt mondtad, nem bírnád ha a szennylapok ránk szállnának. Nem is tudta senki, mi van köztünk a legszűkebb családi körünkön kívül.

A titkolózás külön pikantériát adott az afférnak. Bárhol találkoztunk is, soha nem érkeztünk, vagy távoztunk egyszerre. Minden randi olyan volt, mintha az első lenne. Ezt nagyon szórakoztatónak találtad, én pedig szívesen játszottam el ezredszerre is a vadidegent, aki kész bármit megtenni, csak hogy felhívja magára a figyelmed.

A tervünk néhány hétig működött csupán. Egyik reggel zokogva hívtál fel, én pedig percekig próbáltalak megnyugtatni annyira, hogy értsem, amit mondasz.

– Fussunk neki még egyszer! Mi a baj?

– Lefotóztak – szipogtad.

Kellett egy kis idő, mire felfogtam, amit mondtál. Azonnal bekapcsoltam a tabletem, és rágugliztam a nevemre. Nem kellett sokat keresnem, hogy megtaláljam az ominózus cikket a SF Star oldalán.

 Minden óvatoskodás ellenére egy paparazzónak sikerült lencsevégre kapnia minket. A képen úgy tűnt, mintha a nyakadat csókolnám egy padon ücsörögve a ­­­Golden Gate Parkban, pedig csak a füledbe súgtam valamit. A rövidke cikk fölött a következő szalagcím feszített: „A jóképű Titán nem csak a vásznon hódít! San Franciscóban talált rá a szerelem?”

Ökölbe szorítottam a kezem, és az ajkamba haraptam. Legszívesebben elhajítottam volna a táblagépet, de türtőztettem magam.

– Nem lesz semmi baj – próbáltalak megnyugtatni a lehető legmeggyőzőbb hangomon, de tudtam, hogy érzed rajtam a bizonytalanságot.

Azt javasoltam, egy darabig ne találkozzunk, és reméltem, hogy hamar elül a körülöttünk szított izgalom.

Arra viszont nem számítottam, hogy kényszer-elválásunk alatt minden éjjel veled álmodok. Ilyenkor újra együtt voltunk. Tisztán éreztem a kókuszos samponod illatát, ahogy a karomban tartottalak, a bársonyos bőröd, ahogy a lábad átvetetted a combomon.

Száraz szájjal, zihálva ébredtem fel nem egyszer. Ám hiába kerestelek, nem voltál velem. Remegő kézzel nyúltam a telefonom után, hogy felhívjalak, és elmondjam, nem akarok még egyszer nélküled lefeküdni. De nem tettem meg, mert tudtam, hogy neked is ugyanilyen nehéz.

Alig telt el egy hét a kép megjelenése óta, nem bírtam tovább, hogy ne lássalak. Egy haverom kocsiját kölcsönkérve hajnalban elindultam Los Angelesből, és meg sem álltam a házatokig. A lakótársad nyitott ajtót. Álomosan hunyorgott rám percekig, mire kisilabizálta, ki vagyok, és beengedett.

–  Kelly még alszik – közölte kurtán, majd sarkon fordult, és a szobája felé csoszogott.

– Köszönöm – mondtam, ám szó nélkül becsukta az ajtaját. Megvontam a vállam, majd benyitottam hozzád.

Hangtalanul szuszogtál az ágyban, fejed oldalra fordítva, tincseid szőkésbarna sugarakként terültek szét a párnán arcod körül. Mellkasodon a takaró lassan emelkedett és süllyedt. Olyan érzésem volt, mintha előző nap láttalak volna legutóbb, mintha az elmúlt napok őrülete meg sem történt volna.

Levetkőztem egy szál gatyára és pólóra, majd melléd bújtam. Háborgó lelkemet béke öntötte el, ahogy a karomba vontalak.

– Szeretlek – suttogtam. Ajkam szinte a füledhez ért.

– Hmm? – nyögted félálomban, fejed a hangom irányába fordítva.

– Szeretlek – mondtam egy kicsit hangosabban, majd megcsókoltam a nyakad. Erre az egész tested megfeszült egy pillanatra.

– Én is szeretlek – mondtad álomtól rekedt hangon, még mindig csukott szemmel, de már ébren voltál. Felém fordultál, és megcsókoltál. Ezzel megszűnt körülöttünk a világ.

Az egész napot bezárkózva töltöttük, kettesben. Nem tudtuk, mikor találkozhatunk újra, ezért nem osztottuk meg ezt a kevéske időt senki mással. Azt mondtad, ennyi önzőség belefér, és az arcod a mellkasomra tetted.

Este azonban vissza kellett mennem Los Angelesbe, mert másnap beszélgetésre hívtak az egyik rádióhoz az új filmemmel kapcsolatban. Legszívesebben lemondtam volna minden szereplésemet, és hozzád költöztem volna, szakítva a sztársággal járó összes nyűggel, de te szelíden lebeszéltél a lázongásról.

– Reggel hívlak – mondtam, és a fejemre húztam a pulóverem kapucniját, mielőtt kiléptem volna a kapun.

– Várom – mosolyogtál, és egy gyors csókot váltottunk. – Jó utat! – mondtad, ahogy az utcára léptem.

Vissza sem nézve intettem neked, és sietős léptekkel haladtam a kocsihoz.

A város alapzaját egy éles, hisztérikus kiáltás hasította ketté: „Őazenyém!” Lövés dördült mögöttem, majd egy pillanatra fülsüketítő csend szállt a környékre. Földbe gyökerezett a lábam. Egy nő felsikoltott, és valaki segítségért kiáltott.

A szívem a fülemben dübörgött, amikor megfordultam. A házatok előtt kisebb tömeg verődött össze. A lábam hirtelen szakadt el a földtől, és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem.

Torkomból artikulálatlan üvöltés szakadt fel, ahogy megláttam a vértócsát a kapu előtt. Azonnal térdre rogytam melletted, és magamhoz szorítottalak. Forró könnyek peregtek végig az arcomon.

– Azt hittem, nem élem túl azt a napot – mondtam a földet bámulva. – De még itt vagyok. Most viszont mennem kell… – Kézfejemmel letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. – A mai tárgyaláson rács mögé juttatjuk azt az őrült ribancot, aki ezt tette veled!

Lassan végighúztam a mutatóujjam a fehér márványtáblára vésett, arany színű „KELLY NOWAK” feliraton. Nadrágomat leporolva felálltam, és elindultam.

Hozzászólások

Change Language To: Hungarian