Laurie Frankel – Mindig ez van

Szülőnek lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Láthatod, hogy az élet, ami hónapokon keresztül a szíved alatt növekedett, hogyan indul el az úton és válik valami hatalmassá, valami csodálatossá. De az élet nem ilyen egyszerű. Van egy társadalom, amibe be kell illeszkedni, mert a világ azt sújkolja belé, hogy nem lesz boldog, ha nem teszi meg. Hogy az ember csak akkor egyenértékű társaival, ha ugyanolyan, mint ők. Némelyik szülő tudja ezt, és úgy neveli gyermekét, hogy az tisztában legyen vele: az a legjobb, ha más vagy, de ennek megvan a maga ára.

“– A gyerekek rengeteg csodálatos dolgot tanulnak az óvodában. Hogy kell sorba állni az ebédhez. Hogy kell használni a belső hangokat. Hogy kell nem tolakodni. Ezek minden bizonnyal fontosak az életben maradáshoz. Én magam is használom őket nap mint nap. De mást is megtanulnak: hogy alkalmazkodni kell, máskülönben a többiek talán nem fognak kedvelni; hogy egyformának kell lenni, mert a másság nem jó érzés.”

Penn és Rosie öt gyermek szülei. Úgy nevelik őket, hogy tudják, bármik lehetnek a világon, határ a csillagos ég. De az élet akadályt állít eléjük, talán a legnehezebbet. Legkisebb csimotájuk, Claude lány akar lenni, és ezt az egész család elfogadja. De az, hogy ezt hogyan hozzák a külvilág tudomására és érjék el, hogy Claude otthon és a világban is boldog legyen, nehéz, szinte megválaszolhatatlan kérdés.

Hetük keserédes életét követi végig a Mindig ez van, a gyerekek születésétől addig, amíg Claude meg nem kapja a válaszokat a kérdésekre, amiket sosem tett fel. Ott vagyunk, amikor a szülők a világ minden hagyományát ki nem próbálják, hogy lányuk szülessen, aki majd szakasztott mása lesz Rosie-nak és a gyerekkorában elhunyt testvérének. Ott vagyunk, amikor Claude először vesz fel hercegnős jelmezt. Ott vagyunk, amikor a család elköltözik egy olyan helyre, ahol boldogok lehetnek, miközben nem tagadják meg önmagukat. És ott vagyunk, amikor a titok, amit a család minden tagja őriz, kiszabadul. Rosie-nak és Penn-nek rá kell jönniük, annak is lehetnek következményei, ha jó döntéseket hozol, mint szülő. Claude-nak rá kell jönnie, hogy addig, amíg igazán önmagad nem lehetsz, sok harcot kell megvívnod, magaddal és – ha a környezeteddel nem is, de – a világgal egyaránt.

Nem vagyok szülő. Nem felelek senkiért magamon kívül. De annak a súlya, hogy a döntéseimnek következményei vannak, engem is ugyanúgy a földhöz szegez, mint bárki mást, kortól, nemtől, egyéntől függetlenül. Ahogy az is, hogy önmagam legyek. Matthew Dicks az Egy képzeletbeli barát naplójában azt mondta,

“Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy úgy merj kimozdulni minden egyes nap, hogy közben önmagad maradj, amikor pedig tudod, hogy senki nem szereti azt, amilyen vagy.”

Ez, ha nem is teljes egészében, de fedi a valóságot. Készen állsz megmutatni az univerzumnak azt, aki vagy? Mi van, ha az univerzum nem kíváncsi rád? Ha nem szeretnek? Ha nem tudnak elfogadni? Rengeteg közhely van, amivel nap mint nap dobálózunk, pedig igazak is lehetnének. Rengeteg kívánság hangzik el dalokban és tör a felszínre a könyvekben, pedig valóra is válhatnának.

A Mindig ez van, bár valószínűleg nem ez volt a célja, de erőt adott ahhoz, magamat adjam. Hogy ne féljek dönteni. Ne féljek harcolni.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Szülőknek és azoknak, akik nem akarnak családot alapítani. Azoknak, akik kihúzott háttal mennek végig az utcán és azoknak, akik a tükör előtt próbálják el, mit fognak mondani erre és arra. Azoknak, akiket elfogadnak, és azoknak, akiket nem. Nem vagytok egyedül, tudjátok. És ha az a súly a vállatokon valaha is nehezebbé válna, megfogom a kezeteket.

“Hogy tanítsa meg az ember a csemetéjét arra, hogy csak az számít, ami belül van, amikor az igazság az, hogy azzal is nagyon el van foglalva mindenki, hogy kívülre mit veszel fel?”

Forrás: Moly

Hozzászólások