Filmek

Filmajánló: I Lost My Body (2019)

Levágott kéz keresi gazdáját. Bizarr hirdetésnek tűnik, pedig igazából Jérémy Clapin első, 2019-es drámai hangulatú, fantasy animációs filmjének, az I Lost My Bod-nak a cselekménye dióhéjban összefoglalva. Alig néhány szereplővel, viszont részletekben gazdag ábrázolással és csontig hatoló háttérzenével.

Főszereplőnk Naoufel, egy huszonéves, Párizs külvárosában élő fiú, akinek az életét levágott kezének utazása közbeni flashbackjeiből ismerhetjük meg. A film maga egy zümmögő léggyel kezdődik, ahogy a levágott kéz és annak félig eszméletlen gazdája körül repked. Ez a rovar mindvégig szerves része a jeleneteknek, a hangja újra és újra felülírja a többi neszt és eléri, hogy a néző rá figyeljen. Persze nemcsak a hang vagy a látvány miatt fontos, hanem egy hozzá kötődő régi beszélgetés miatt is arról, hogyan lehet elkapni.

“Célozz oda, ahol nem számít rá. Ne oda, ahol van, hanem ahol lesz.”

Ez a tanács, amit apja ad Naoufelnek, végigkíséri az életét, és arra készteti, hogy kicselezze a sorsot, majd megszökjön tőle. Noha a párhuzamos cselekményszál önmagában is érdekes, varázsát mégis kiszámíthatatlansága és függővége adja. Tehet fel bármennyi kérdést a néző, a végén nem számít. Mi lesz, ha visszajut a kéz a fiúhoz? Mi fog történni vele, a szerelmével és annak nagyapjával? Hol ér véget az ő történetük? Nem számít. A fontos dolgokat tudjuk, ennyi elég. Szóval mondhatni, a történet is olyan, mint a sors.

Őszintén szólva, a film egyetlen hibája az emberek ábrázolása, jobban mondva annak minősége. Zseniális tájképek tárháza, fekete-fehér és színes (emlék)képsorok váltakozása, a szemek kidolgozottak, az animáció viszont a retró amerikai plakátokhoz hasonló. A “kameraállások” olykor meredekek, a kéz lenéz az épület tetejéről a mélybe, vagy éppen egy esernyőbe kapaszkodva, forogva átrepül az úttest felett, újra és újra nekiütközve az autóknak, végigsúrlódva azoknak oldalán. Ezekbe a manőverekbe olykor a néző is beleszédülhet.

Dan Levy, a zeneszerző felváltva csempészte a háttérbe a mai napok rappeléseit és a lebilincselő komolyzenét. Szokatlan ötvözés, az már igaz – éppen ezért illik magához a műhöz. A történet szempontjából fontosabb jelenetek alatt ugyanaz a zenei részlet szól, ezért az a közel másfél óra alatt maradéktalanul beleég a memóriánkba.

Mégis mi az, ami végig odaszögezi a székéhez a közönséget?

Csak a zene, az animáció? Vagy a szokatlan, önmagát kicselezni próbáló történet, a karakterek közti kémia? Az, hogy Naoufel hogyan veszi kézbe egy ponton az irányítást? Külön-külön is eszméletlen darabjai ezek az I Lost My Body kirakósának, de a teljes kép és a részletek közötti furcsa összhang kell ahhoz, hogy az ember ne kapcsolja ki a tévét az első groteszk kezes jelenetnél. Az elején fura lehet, talán megbotránkoztat, de aztán úgy szippant be, hogy észre sem veszed. És nem ereszt.

Hozzászólások