Jack Ketchum – A szomszéd lány
Vajon mi az a határ, ameddig egy gyereknek engedelmeskednie kell egy felnőttnek? Létezik egyáltalán ilyen határ vagy nem? Mi az, ami még belefér ha egy felnőtt rábólint és mi az, ami már nem? Mit tehet egy tizenkét éves gyerek, ha már egyértelmű számára, hogy amit tesznek az már nem fér bele a „játék” kategóriába? Jack Ketchum A szomszéd lány című klasszikus horrorjában többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.
A történet az 1950-es évek Amerikájában játszódik. Főszereplőnknek, a tizenkét éves Davidnek idilli otthon ez a csendes, kertvárosi környezet. Napjai nagy részét azzal tölti, hogy a környéken játszik a barátaival és rendszeresen átjár a szomszédba, a Chandler családhoz. Ám egy nap váratlan vendégekkel bővül a szomszédság: a családhoz költözik ugyanis a tinédzser Meg és mozgássérült húga, Susan. A lányok egy tragikus baleset következtében elvesztették a szüleiket, ezért kerülnek a Chandler családhoz.
David rövid úton összebarátkozik velük, ám a történet nagyon gyorsan rossz irányt vesz. Ruth, a Chandler család feje már kezdetekben is gyakorlatilag rabszolgaként bánik Meggel, folyamatosan dolgoztatja és utasítgatja. A lány elvisel mindent, zokszó nélkül teljesíti a kiszabott feladatokat. Ám egy idő után a dolgok egyre jobban elfajulnak, a nő mindenféle borzalmasabbnál borzalmasabb büntetést talál ki, míg végül egész egyszerűen bezárja Meget a pincéjükbe és ott aztán elszabadul a pokol. Sőt, hamarosan már az sem lesz elég, hogy ő kínozza az áldozatát, szépen lassan bevonja először a saját családját a dologba, később pedig a környékbeli gyerekeket, köztük Davidet is.
Először a fiúban sem merül fel, hogy bármi probléma lehetne a dologból, hogy ez már több egyszerű játéknál, de rövidesen, miután látja, hogy Megnek miket kell elszenvednie, tétovázni kezd. Lassacskán megkérdőjeleződnek benne a dolgok és hamarosan élete talán legfelnőttesebb döntését kell meghoznia.
Az egész történetet körüllengi egyfajta sötét, megfoghatatlan atmoszféra, ami arra készteti az olvasót, hogy még a könyv befejezése után is napokig az olvasottakon rágódjon. A legijesztőbb aspektusa talán az az egész cselekménynek, hogy igaz történet alapján íródott. A valóságban is megtörtént, hogy egy fiatal lányt hetekig kínozhatott a pincében egy kívülről teljesen normálisnak tűnő, hétköznapi életet élő család úgy, hogy a környékbeliek is tudtak a dologról és senkinek eszébe sem jutott értesíteni a hatóságokat.
Ez a tudat, hogy ez a szörnyűség nemcsak az író fejében létezik, hanem korábban ténylegesen meg is történt – és akár bármikor újra megtörténhet – csak még borzasztóbbá teszi az egészet. Kezdő horrorolvasóknak, érzékenyebb lelkűeknek nem biztos, hogy ez a könyv a legjobb választás, mert igazán mély nyomot hagy az olvasóban.
Ez a nő a szart is kiijesztette belőlem.
Ez meg fog ölni, gondoltam. Ez mindnyájunkat megöl, beleértve a saját gyerekeit is, és még csak meg se bánja később.
Ha éppen olyan kedve támad.
Még a főszereplőnk, David se egy egyértelműen jó karakter: habár ő nem aktív résztvevője a kínzásoknak, sokáig eszébe sem jut, hogy amit a többiek csinálnak a lánnyal az rossz vagy, hogy szólni kellene erről egy másik felnőttnek is. Véleményem szerint pedig mégis pont ebben rejlik a könyv zsenialitása, nagyon érdekes azt látni, hogy a fiú milyen belső vívódáson megy keresztül a történtek során, mire megkérdőjelezi Ruth döntéseit és ráébred, hogy ami előtte történik az nagyon nem oké. Talán az is közrejátszik ebben, hogy a nő az, aki végre nem egy teherként vagy kisgyerekként, hanem tényleges gondolkodó emberként kezeli őt és a barátait, ami rögtön ébreszt egyfajta tiszteletet a fiúban.
Ezek után nem is csoda, hogy tizenkét évesként egyfajta „hősként” tekint az asszonyra és túl sokáig tart, mire megérti, hogy attól, mert Ruth felnőtt és jól bánik velük, egyáltalán nem elfogadható és természetes az, amit Meggel művel. Az pedig külön elképesztő, hogy elsőként a saját gyerekei, majd a környékbeli srácok hogyan simulnak bele ebbe az egészbe anélkül, hogy akár egyszer is megkérdőjeleznék a történéseket.
El lehet-e képzelni, hogy feladjunk egy felnőttet – főleg egy olyan felnőttet, aki akár az anyánk is lehetne – a rendőrségen? Gyakorlatilag elképzelhetetlen.
Mindezek után nagyon nehéz lenne kedvenc karaktert választani, ám ha mégis kellene akkor talán Meget mondanám. Ő az ugyanis, aki annak ellenére, hogy mennyi válogatott szörnyűséget tesznek vele, milyen változatos módszerekkel kínozzák mind fizikailag, mind mentálisan, a legvégsőkig képes kitartani és nem érdekli semmi más csak az, hogy a húgának ne essen bántódása.
Összességében tehát elmondható, hogy Jack Ketchum horrorklasszikusa a mai napig megállja a helyét a maga műfajában, és még a történet befejezése után is nagyon sokáig az olvasóval marad.
A recenziós kötetért köszönet illeti az Agave Könyveket!