Rácz-Stefán Tibor – Élni akarok!
Dúljon bármennyi háború, nézzünk szembe bármivel, véleményem szerint az ember legnagyobb ellensége továbbra is az idő. Amikor le akarjuk lassítani vagy meg akarjuk állítani, a percek fénysebességgel múlnak el, amikor pedig legszívesebben egy csettintéssel átugranánk egy vagy több órát, a mutatók szinte egy helyben állnak. Túl gyorsan követik egymást az események, vagy éppen semmi sem történik nagyon sokáig, és e két véglet tűzvonalában hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, mi is az, ami igazán fontos. Ezzel a rövidke monológgal tudnám leginkább felkonferálni a Fogadj el! és a Túl szép! szerzőjének örökzöld üzenetet hordozó regényét, az Élni akarok!-ot.
“Hihetetlen, mennyi szépséget nyújt nekünk az élet, csak elég figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy felfedezzük őket.”
Lilla számára a tizennyolcadik születésnapja többet jelent, mint más korabelinek. Nem a szavazati jog, a legális alkoholfogyasztás és nem is a felnőtté válás gondolata bújik meg a szám mögött. Lilla ettől a naptól kezdve maga dönthet az őt érintő kérdésekről, nem kell szülői aláírást felmutatnia. A sorsa, ha akarja, teljes mértékben az ő kezében, és semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy egyedül döntsön.
Lillának végső stádiumban lévő rákja van, amin már semmilyen kezelés nem segít. Fáj neki a mozgás, és minden napot úgy él meg, mintha az utolsó lenne. De egy, a mi világunkban nem létező gyógyszer esélyt ad neki. Nem gyógyulhat meg és nem is hosszabbíthatja meg a hátralévő időt, sőt, a Fortepex éppen, hogy előrébb hozza a rák által megszabott határidőt. Ha csupán ezt tudná róla, a lány nem kezdené el szedni. De a Fortepex ad valamit, amit semelyik korábbi gyógyszer nem tudott. Ha elkezdi szedni, egy ideig Lilla szinte egészséges lehet. Megszűnik a fájdalom, szabadon mozoghat, megtehet mindent, amit mások a haláluk előtt nem biztos, hogy meg tudnak. Csak a csontjai törékenységére kell vigyáznia, de amikor mérlegre teszi a hátrányokat és az előnyöket, az utóbbi fél győz.
Nem tudja, mennyi idő van vissza, de amíg csak lehet, megtesz mindent, ami a bakancslistáján szerepel. Kibékíti apját és nővérét, szánkózik, együtt karácsonyozik a családjával, elmegy a szalagavatójára, és szerelembe esik. Noel egy pimasz, ugyanakkor érzelmes, a kellő pillanatokban komoly és őszinte fiú, aki kiemelkedően tehetséges abban, hogy egy-egy képen megörökítse az ember igazi énjét. Heteken keresztül beszélgetnek a lánnyal, elszakíthatatlan kapocs alakul ki köztük, amit csak egy dolog árnyékol be: Lilla közeledő halála, amiről Noel mit sem tud. Nem akarja, hogy az együtt töltött idő ugyanúgy elvegyen egy darabot a fiúból, ahogy az apjából és a nővéréből is elvett az évek során. Boldog akar lenni, amíg még lehet.
“Bárcsak annyira hinnél magadban, mint amennyire én hiszek benned!”
Talán a téma életszerűsége miatt, vagy azért, mert ha a főszereplő helyében lennénk, ugyanúgy cselekednénk, mint ő, mindenesetre könnyű azonosulni Lilával, ahogy a többi karakterrel is. Megértjük a fájdalmukat, a félelmeiket, és pont emiatt fog fájni az utolsó pár fejezet, az utolsó oldalak. Mert tudjuk, hogy nem lehet happy end a vége.
Mégis ajánlom, akár megtapasztaltad testközelben, mit tesz az emberi testtel a rák, akár nem. Talán sírni fogsz, de az is lehet, hogy a fájdalom akkora lesz, hogy már nem éri meg könnyeket ontani érte. De megéri elolvasni, mert mindig tud újakat mondani, mindig van egy plusz üzenet, amit más ilyen témában íródott könyv még nem mondott el. Ezért ajánlom neked, nemtől, kortól, egészségügyi állapottól függetlenül. Mert ha a gödör alján vagy, kell egy kötél, és ez a könyv megadhatja. Nem ígérem, hogy megváltoztatja az életed. De ki tudja? Talán hozzád ad valamit, amit egyik korábbi könyv vagy sorozat sem tudott. Remélem megment ugyanúgy, ahogy velem tette.