Colleen Hoover – November 9
“Nem azért jöttem ide, hogy megbocsássak neked.”
A hónap elején jelent meg magyarul Colleen Hoover korábbi műve, a November 9. A kötetről világszerte szinte kivétel nélkül mindenki pozitívan nyilatkozott, a hazai premier óta pedig a magyar olvasóktól is jó értékeléseket kapott. Mivel nem ez az első művem az írónőtől, így bátran állíthatom, hogy volt már szerencsém sokkal mélyebb és lenyűgözőbb írásához. Ettől függetlenül persze imádtam a November 9-et. Egyedi volt, sokkoló és nem utolsó sorban imádnivaló.
A történet szerint Fallon és Ben egy gyorsétteremben találkoznak, ahol Fallon és az apja vitába keveredik. Mindez november 9-én történt. Ekkor kezdődött meg az öt éves sztorijuk, amit Collen Hoover a saját stílusára formált. A lány korábban tévésztár volt, ám égési sérülése miatt visszavonulásra kényszerült. 16 éves korában a teste harminc százaléka megégett, ami kiterjedt az arcára, a vállára és a felsőteste nagy részére. Ben nagydumás srác, aki nemrég vesztette el édesanyját és éppen lázad az élet ellen. A fiú az étteremben lesz figyelmes Fallon-ra, aki először rá sem néz, majd csodálkozik, hogy Ben csak úgy rámosolyog annak ellenére, hogy látja a sérült arcát. A lány ebédelni ment az apjával, aki szintén színész, ráadásul őt hibáztatja az aznap este történtekért is, így nincs túl jó kapcsolatuk. Ben közbeavatkozik és itt kezdődik az ő történetik.
Szerencsétlenségére Fallon gépe aznap este indul New York-ba, ahol ismét megpróbálkozna a színészettel. Persze ez nem olyan egyszerű művelet, de erről majd később. Tehát összeismerkedik Ben-nel, akivel este abban maradnak, hogy jövőre pontosan ugyanebben az időben és helyen ismét találkoznak. El is érkezünk a következő november 9-hez, mert igen, a kötetben kizárólag ezt az egy napot érintjük, csak mindig egy-egy évvel később. Ez az amitől szinte letehetetlen ez a regény, hiszen nem a megszokott stílusban íródott meg. Az már más kérdés, hogy mennyire lehet egy szerelmet évi egy-egy alkalomra alapozni. Ne felejtsük el, hogy a maradék 364 napban viszont nem tartják egymással a kapcsolatot, tehát kizárólag azon az egy napon beszélgetnek és látják egymást. Nem tudják a másik telefonszámát, email címét, de még a közösségi oldalakról is letiltják egymást.
A második november 9-én gondokba ütköznek, de a harmadik alkalommal sem lesz egyszerűbb az életük. Közben persze megismerkedik a mellékszereplőkkel is. Közük van Ben két testvére, illetve sógornője, de találkozhatunk Fallon édesanyjával és barátnőjével is. Nem sok párbeszédben vannak benne, ám annál fontosabb mondatokat olvashatunk tőlük.
“Az ő döntése, hogy nem mutatja meg neked a hegeit, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek neki. Tessék! – emeli a dobozt az ölembe. – Teljesen feltárta előtted a hegeit, tehát tanúsítanod kell annyi tiszteletet iránta, hogy nem fordulsz el tőlük.”
Nem véletlen írtam a cikk elején, hogy nem ez volt a kedvenc CoHo kötetem. Bár imádtam, amit az is jól mutat, hogy két nap sem kellett ahhoz, hogy kivégezzem, holott munka mellett tanulok és egy rakat vizsgám van a jövő héten. Viszont mindezek ellenére többször vertem a fejemet a falba a karakterek döntései miatt. Fallon túlzottan ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy huszonhárom éves kora előtt nem akar senkivel kapcsolatot, hiszen úgy nem ismeri meg saját magát. De ott van még az is, hogy alig két nap után egymásba szeretnek, mégha a kémia valóban ott volt a szereplők között, korainak éreztem. Imádnivalóak voltak együtt, hiszen bár mindegyikük sérült korábban, egymás mellett valami jobbá válhattak.
Természetesen ott voltak a Colleen-től megszokott sokkoló pillanatok, amiket inkább nem fejtenék ki, hiszen lelőném a poénokat, de annyit elmondhatok, hogy egy-két kivételtől eltekintve valóban sikerült meglepnie. Ütős pillanatokat élhettünk át szinte minden egyes november 9-én, nem is beszélve az elsőről és az utolsóról. Tehát egyszerre szerettem és mégsem ezt a regényt. Nem érhet fel a kedvenceimhez, de az biztos, hogy sokszor fogom újra és újra levenni a polcomról, hogy ismét érezhessem azokat az érzéseket, amik elárasztottak az olvasmány alatt.
“Valahogy összekaparom magam a padlóról, és eljutok a mosdóig. Megmosom a kezemet. Mélyedést csinálok a tenyeremből a vízsugár alatt, hogy a számhoz emelve öblögessek. Néhányszor megismétlem, hogy kimossam a keserű ízt.
Belenézek a tükörbe – az arcomtól a nyakamig futó hegekre. Leveszem a pólómat, hogy szemügyre vegyem a hegeket a karomon, a mellemen és a derekamon. A jobb kezem ujjait végighúzom felfelé a karomon, a nyakamon és az arcomon, majd vissza le.”
A könyvből ismét sokat lehetett tanulni. A fő vonal a megbocsátás, de ott volt még az újrakezdés, a feladás képessége és az álmok kergetésének árnyoldalai is. Persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Fallon sérült, nem tökéletesen kinéző fiatal lány, egy balesetben megégett 18 éves felnőtt, akitől elvették az álmát. Innen kellett felállnia és újra megküzdenie azért, amit szeretne, illetve kitalálni azt, hogy mi tenné boldoggá azok után, hogy már nem színészkedhet. Nem ő lett a kedvenc karakterem és szerintem nem is tudnék kiemelni senkit, akiért annyira oda lettem volna. Inkább azt tudom mondani, hogy a történetet szerettem, minden hibája ellenére.
Összességében tehát ismét egy tanulságos és sokkoló olvasmánnyal lepte meg a rajongókat CoHo, aki sajnos a novemberi magyarországi detikálást családi tragédia miatt lemondta, de megígérte, hogy hamarosan bepótolja. Tavasszal tehát végre talán lehetőségünk akad találkozni vele és aláiratni a kedvenc regényünket, amelyet tőle olvashattunk.