William Gibson – A periféria
Minden évben eljön nálam azaz időszak, mikor úgy döntök, hogy megpróbálkozom egy-egy sci-fi történettel. A George R. R. Martin féle Éjvadászok például kifejezetten tetszett, mert novellákból áll, így ha az egyik esetleg nem tetszik, lapozok pár oldalt és próbálkozom a másikkal. Aztán szintén bejött a Letűnt világok és az Angyalok pokla Tom Sweterlitsch-től, legutóbb pedig a Lovecraft földjént olvastam. Ezek mind-mind pozitív csalódások voltak, viszont A periféria című regénnyel úgy jártam, mint a Vörös Hold esetében, tetszett-tetszett, de nem igazán értettem.
A periféria Flynne Fisherrel indul, aki a testvérét helyettesíti, mint virtuális biztonsági őr. Habár csak egyszeri alkalomnak indul, a bátyját bezárják, így megnyúlik szolgálati ideje, és habár jó pénzt keres vele, egyszer csak egy brutális gyilkosság szemtanúja lesz. Ennek következtében belekerül egy igen bonyolult politikai játszmába.
Hetven évvel később, mikor az emberiség jelentős része már kihalt, Wilf Netherton London egyik befolyásos publicistája egyik ügyfele testvérének halála után nyomoz, mikor összetalálkozik Flynne-al. A továbbiakban az ő történetükről olvashatunk, hogyan nyomoznak a gyilkosság után, hogyan utaznak/kommunikálnak az időben és használják a technikát.
A regény első közel 50-100 oldalát úgy olvastam el, hogy nem értettem mi a fene folyik itt. Hiába olvastam, próbáltam felfogni az eseményeket, végig úgy éreztem, mintha kimaradtam volna valamiből. Mintha eleve a második kötettel kezdtem volna és lemaradtam volna egy egész regénnyel, cselekményszállal, magyarázattal. Aztán szép lassan bekapcsolódtam a sztoriba és egészen megtetszett az egész világ, amit Gibson megalkotott. Sajnos azonban ez rányomta a bélyeget az első benyomásra, ugyanis egészen addig csak nehezen vettem rá magam az olvasásra.
Szintén sajnáltam a felesleges leírásokat, már egyből az elején is kiszúrtam, hogy A periféria olyan ék egyszerű dolgokat is tartalmaz, hogy xy elment a WC-re, lehúzta azt, kezet mosott és utána kinyitott az üdítős flakonját, ennek pedig nem volt semmilyen történetbeli hatása. Nem támadta meg ez alatt senki az illetőt, nem történt ezidő alatt napkitörés, se semmi. Ha ezek a részek kimaradtak volna, sokkal pörgősebb és olvasmányosabb lenne az egész és akkor is maradt volna még háromszáz oldal.
– Ki lőtt? – kérdezte Edwardtól, amikor visszaért az Airstreambe.
– Volt valaki a birtokon – válaszolta a férfi.
– Volt?
– Azt mondta, csak volt. De nem tudom, mert úgy beszélnek, mint a katonák, tudod, alfa tangó zulu faszom. A bátyád rajta van az ügyön, jön hazafelé.
Viszont sok elem elnyerte a tetszésemet, a számtalan modern eszköz amit használnak, androidok, drónok, 3D-s nyomtatók, nanorobotok, a párhuzamos idősíkok mind-mind lenyűgöztek, pláne hogy voltak köztük olyanok, amiket abszolút elképzelhetőnek tartok, hogy egyszer talán mi is használni fogunk ilyeneket, illetve már használunk is. Az pedig, hogy a tetoválások mozognak, kifejezetten lenyűgözött, egyből arra gondoltam, hogy mennyire menő lenne, ha az enyémek közül is verdesne mondjuk a pillangó.
Amilyen nehéz volt olvasni az elején, annyira belelendültem a közepén.
Alapvetően úgy gondolom, hogy nagyon sok újdonságot nem nyújtott a történet, viszont onnantól kezdve, hogy az ember “megérkezik” ebbe a történetbe, igazán jó olvasmányt kap. Szépen lassan összeállnak a mozaikdarabkák, a dolgokat el lehet helyezni térben és időben, a töméntelen mennyiségű karaktert pedig – szintén lassan – meg lehet szokni. Ez azért is volt nagy öröm számomra, mert a fejezetek rövidek, illetve a sztori két szemszögből olvasható, így eléggé pörgőssé válik egy idő után a cselekmény.
A múltba való információáramlás, az emberek hozzáállása és a különböző technikai megoldások számtalan gondolkodni valót adnak a kötet alatt és után. A szereplők egytől-egyik érdekesek voltak, nem beszélve arról, hogy voltak köztük igazán különlegesek is mind külsőre, mind pedig belsőre. Elég nehéz volt elképzelni például egy két pupillával rendelkező embert vagy egy olyat, aki több végtaggal rendelkezik, mint a mostani.
A periféria legnagyobb pozitívumának mégis a humorát mondanám, amiből bőven akadt a kötetben. Nem egyszer előfordult, hogy rendesen mosolyogtam olvasás közben, ami nagyot dob egy-egy olvasásélményen. Összességében tehát azt mondanám, hogy nagyon örülök, hogy nem az a típus vagyok, aki félreteszi a történeteket, mert akkor egy igazán jó kötetből maradtam volna ki. Nem lesz a kedvencem, viszont nagyon várom már, hogy a Mozgásteret is elolvassam.
A recenziós példányért köszönet az Agave Könyveknek!
