Könyvek

Tommy Wallach – Kösz, hogy…

                                                           -Egy első és utolsó szerelem különös története-

„-Akadnak néhányan, akik szerint pont így testesíted meg minden nő vágyálmát. Egy fiatalember, aki egyre csak hallgat.” ( 105. oldal)

Vajon érdemes lenne örökké élnünk? Vajon megváltozhat az életünk egyetlen hétvége alatt? Vajon túlzásba lehet vinni a gyászolást?

Ezekre és még számtalan másik kérdésre igyekszik választ adni Tommy Wallach Kösz, hogy… című könyve. Bár talán a „választ adni” nem is igazán jó kifejezés arra, ami ezeken a lapokon történik. Úgy érzem találóbb lenne a „válaszra rávezetni, elgondolkodtatni” változat.

„-Előbb kérdeznék párat. Ezt a történetet rólam írtad?

Vállat vontam.

-Igen vagy nem?

Újra megrántottam a vállam, amit összevont szemöldökkel nyugtázott. Valahogy ettől csak még csinosabbnak tűnt. Sápadt arca enyhén kipirult, járomcsontja élesebben rajzolódott ki. A fenébe, de mennyire, hogy csinos volt!

-Rossz modorra vall nem válaszolni egyszerű kérdésekre-szögezte le.

A füzetem felé intettem, amit nem volt hajlandó visszaadni, ezért elővettem a tollamat, és a tenyerembe körmöltem bele: Nem tudok beszélni.

Aztán kegyelemdöfésként mákszemnyi betűkkel odaírtam még alá: Na, most már elég bunkónak érzed magad, mi?” (33. oldal)

Most fejeztem be a könyvet és őszintén szólva nagyon nehéz megzaboláznom a gondolataimat és az érzéseimet. De kezdjük inkább a legelején!

Az alaptörténet szerint a főszereplőnk a latinó Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Ez rögtön kíváncsiságot ébreszt az olvasóban. Mi történhetett öt éve, ami miatt egy élete elején tartó fiú egyszerűen megnémult? Milyen lehet így az élete?

Amilyennek mi képzeljük Parkert

„Én nem vagyok hülye. Csak kuka.” (39. oldal)

Kíváncsiságunk (és talán értetlenségünk) tovább fokozódik, mikor feltűnik a színen újabb szereplőnk Zelda Toth az ezüsthajú lány, aki azt állítja magáról, hogy több mint kétszáz éves.

Az olvasó ezen a ponton már csak kapkodja a fejét, esetleg próbálja megállapítani a regény műfaját… romantikus regény egy csipetnyi varázslattal? Egy teljesen „mágia-mentes” őrült lány és egy néma fiú szerelmének története?

„-Tizenhét? Micsoda szörnyű, szörnyű életkor! Fogadok, a szabadidődet főleg azzal töltöd, hogy számítógépes játékokat játszol, és pornót nézel az interneten.„ ( 41. oldal)

Amilyennek mi képzeljük Zeldát

Egyik megállapítás furábban hangzik, mint a másik, mégse áll egyik sem távol az igazságtól. És mégis mi sül ki ebből az egészből? Egy hihetetlenül szerethető, mégis szívfájdító regény, eredeti karakterekkel és egy egyáltalán nem mindennapi befejezéssel.

„-Micsoda mocsadék- jegyezte meg Zelda és sápadt kis lába megállt közvetlenül az enyémmel szemben.- Azt kérdezte, hogy közösségi szolgálatot teljesítek-e melletted. Mire tudtára adtam, hogy már hónapok óta a szeretőd vagyok. Hogy miattad olyasmit tapasztalok, amit még soha életemben. Ettől befogta.” ( 100. oldal)

Emberközeli. Talán ez lenne a legmegfelelőbb jelző. Pulzáló. Olyan furcsaság amit megrendezni sem lehetne, ilyesmit csakis az élet produkálhat. Pont ezért nem tűnik annyira távolinak, fantázia szüleményének, Zelda ellenére sem. Inkább olyannak, ami velünk is bármikor megtörténhet. Mindennapi csodának.

Ugyanakkor el is gondolkodtat: feltétlenül muszáj egy különleges embernek az életünkbe érkeznie ahhoz, hogy pozitív irányba tudjunk változni? Tényleg ennyit nyomna a latba a szerelem? Vagy esetleg túlmisztifikáljuk a dolgot?

„-Jól van, gyerekek, szólít a kötelesség-jelentette ki Alana-Utánozzuk a naptári módszert követő párocskát, és húzzunk ki innen időben.” ( 181. oldal)

Kezdem azt érezni, hogy ez a regény kétszer annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

Mindenesetre én csak ajánlani tudom ezt az olvasmányt mindazoknak, akik kíváncsiak a „vajonokra” és a miértekre érkező válaszokra és nem restek ezért gondolkodni is egy kicsit.

 

 

Hozzászólások