Shelby Van Pelt – A boldogságnak nyolc karja van
Azt már megszokhattuk, hogy egy-egy szépirodalmi regényben egy kutya, esetleg egy macska szegődik a főszereplő mellé és szolgál neki lelki támaszul. Shelby Van Pelt azonban gondolt egy merészet és ezeket a „megszokott kísérőket” lecserélte egy meglepően jó megfigyelőképességgel rendelkező óriáspolipra.
A boldogságnak nyolc karja van című könyv elsőszámú főszereplője Tova Sullivan, aki hetvenévesen, hogy az életében tátongó űrt kitöltse, munkát vállal a Sowell Bay-i Akváriumban. Ám egy esti takarítói műszak alkalmával alkalma nyílik közelebbről is megismerni a létesítmény sztárját, Marcellust, a csendes-óceáni óriáspolipot. A nő megmenti az állatot, aki egy szokásos esti sétája után nem tud visszamászni az akváriumába. A kis híján tragikus eset összehozza őket és barátságot kötnek. A polip elhatározza, hogy segíteni fog az asszonynak felderíteni azt a titkot, ami az egész életére rányomta a bélyegét; mégpedig azt, hogy annyi évvel ezelőtt hova is tűnt pontosan a fia.
A kérdés már csak az; Tova vajon készen áll arra, hogy megtudja az igazat? Marcellus fel tudja előtte tárni a történteket, mielőtt túl késő lenne?
Azt már tehát a fülszövegből láthatjuk, hogy inkább egy lélektani, mintsem egy cselekményközpontú regényre számíthatunk. Érdekes továbbá az is, hogy az írónő el mert rugaszkodni a fentebb már említett szokásos „állat-segítőktől”, mint a kutyák vagy a macskák. Bátor döntés volt, de meghozta a gyümölcsét, ugyanis a könyv így még egy tulajdonságával kiemelkedik a többi hasonló témájú regény közül.
A történet első fele sajnos nem túl eseménydús és kell az olvasónak egy kis idő, hogy belerázódjon vagy inkább belelassuljon az eseményekbe. Ahogy azonban haladunk előre és a szereplőkkel együtt (vagy sokszor akár már előttük) kötjük össze a szálakat mindjárt izgalmasabbá válnak a történések.
A fülszövegben csak Tova-ról és a polipról Marcellus-ról esik szó, mint főszereplő, azonban van nekünk még egy fontos szereplőnk a történetben. Ő nem más, mint Cameron, aki sosem ismert apját keresve érkezik a városba és hamarosan annak teljes értékű tagjává válik. Hármuk története talán egy kicsit kiszámíthatóan, de annál gyengédebben ábrázolva bontakozik ki a lapokon. A könyv vége pedig olyan, mint egyfajta visszaszámlálás és tényleg izgulhatunk, hogy Marcellus képes lesz-e tisztázni a dolgokat és felfedni a titkot teljes egészében Tova előtt, mielőtt túl késő lenne.
A szereplők közül talán Marcellus lett a kedvencem, az öntörvényű polip.
Először valóban kissé fura volt az, hogy az ő szemszögéből is olvashattunk fejezeteket, de hamar bele lehetett rázódni és én személy szerint a végére már szinte vártam mikor jön újra ő. Már-már hihetelennek tűnt az is, ahogy kapcsolódott Tova-hoz, valamint az, hogy mennyire okos volt, ám egy kis utánajárással kideríthető, hogy az ilyen óriáspolipok valóban meglepően furmányosak tudnak lenni. Tetszett benne az is, hogy úgy elkezdett kötődni a nőhöz, hogy megfogadta, megmutatja neki az igazságot úgy, hogy nem várt semmilyen ellenszolgáltatást cserébe. Bármennyire is korlátozottak voltak az eszközei ehhez, végig keményen kitartott az elhatározása mellett.
Tova is szimpatikus karakter lett a végére, tetszett benne az, hogy olyan karakán, öntörvényű és idős korában sem képes tétlenül ülni. A tragédia, amely beárnyékolja az életét mindvégig kísérti, ám pár alkalomtól eltekintve nem hagyja, hogy ez határozza meg. A történet második felére azonban érezhetően elfáradt és talán egy kicsit fel is adta a harcot.
Harmadik főbb szereplőnk Cameron nem igazán lett a szívem csücske. Főleg kezdetben meglehetősen gyerekesnek tűnt, olyannak aki egyszerűen nem akar felnőni és felelősséget vállalni a dolgokért. A történet folyamán persze rajta is tapasztahattunk némi karakterfejlődést a jó irányba, így félig-meddig én is közelebb éreztem kicsit magamhoz.
A regényben elég lassan indulnak be a dolgok, de ha túl tudunk lendülni a kezdésen, akkor egy igazán szívmelengető sztorit kaphatunk a gyászról és a döntéseinkkel járó következményekről.
Nekem kifejezetten jólesett egy ilyen történetet olvasni egy borús őszi délutánon. Ebben az is segít, hogy az írónő meglehetősen olvasmányos stílusban ír, emiatt egyáltalán nem nehéz beleképzelnünk magunkat a történetbe.
Shelby Van Pelt A boldogságnak nyolc karja van című könyvét leginkább azoknak ajánlanám, akik ebben a hideg időszakban vágynak egy kis melegségre, vagy szeretnének kiszakadni a hétköznapokból. Tökéletes belassulós regény a rohanó mindennapokban!
A recenziós példányért köszönet a General Press Kiadónak!