Kultúra

Semmi a Bábszínházban

A báb nem korosztály, hanem műfaj – olvashatjuk a Budapesti Bábszínház előcsarnokában kifeszített molinón.
Bizonyos kultúrákban, például Indonéziában ez a kijelentés nem okozna különösebb meglepetést, itt számos felnőtteknek szóló történetet mutatnak be bábokkal. Sajnos Magyarországon még mindig a gyermekek jelentik a műfaj célközönségét. A Bábszínház műsorán is többségben kisebbeknek szóló darabokat találunk. Persze, vannak akik tízezredszerre is képesek megnézni a Bambit bábelőadásban is negyven, ötven vagy akár százévesen is, de azok számára, akik a hagyományos színházból csöppennek a bábok világába, elég kicsi a választék. Ha ez utóbbi kategóriába tartozunk, szerencsénk van; a Semmi éppen nekünk való.

Korábban már írtunk Janne Teller nagysikerű ifjúsági regényéről. Dániában járunk, szeptember elején. Megszólal az iskolai csengő, az osztálytermet betölti a szokásos lárma, a szokásos arcok a szokásos szövegeikkel. A tanárnő is mintha pontosan ugyanazt és ugyanúgy mondaná, amit június végén, amikor az iskolát otthagytuk. Minden a régi és megszokott, kivéve egyetlen dolgot. A terem sarkában Pierre Anthon egyszer csak felemelkedik a székből, és olyasmit mond, amire senki sem számít. Semminek nincs értelme. És ha semminek nincs értelme, nem is érdemes csinálni semmit sem – jelenti ki Pierre Anthon és elhagyja az iskolát. Az osztály szeretne úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna. De el kell ismerni, van abban valami, amit Pierre Anthon mond.

A Bábszínház sötétített nézőtérének első sorai szinte egybemosódnak a színpaddal, így a terembe lépve valósággal részévé válunk a taeringi osztályközösségnek. Olyannyira, hogy nagyjából tíz perccel később, ha szerencsések vagyunk, még papírgalacsinnal is megdobálnak.

A padokban ülő báboknak már a puszta jelenléte nyomasztó – a színpadkép Gimesi Dórának és Hoffer Károlynak köszönhetően már akkor sejttetik a baljós végkimenetelt, amikor a darab még jóval könnyedebb, humoros tónusban végre elkezdődik. A díszlet ötletes, jól néz ki, ráadásul minden részlete fontossá válik a játék során. A padokból lesz dob, bunker, titkokat rejtő doboz, a Krisztus szobor talapzat vagy éppen koporsó. Na, így már más színben tűnik fel a saját iskolai padunk emléke is, nem igaz?

Azoknak, akik régen voltak már bábszínházban, talán nem árt tudni, hogy a paraván mögött megbújós és kesztyűbábos korszaknak vége. A színészek nemcsak, hogy láthatóak, de integráns részét képzik az előadásnak, a bábok és a gazdáik a Semmi színpadán ráadásul ijesztően hasonlítanak is egymásra.
Így aztán, amikor az osztály – hogy bebizonyítsák Pierre Anthon és saját maguk számára, hogy az életnek igenis van értelme – elkezdi egy halomba gyűjteni a számukra fontos dolgokat, a szereplőkkel nagyon is könnyű együtt érezni, és átélni a veszteséggel járó fájdalmat. Dramaturgiailag zseniális megoldás, ahogy a veszteségeket együtt a szereplők önmagukat is elveszítik, és a színészek – egyik a másik után – a bábokat is elhelyezik a Fontos Dolgok Halmán.

A zene szintén a darab szerves része. Egyrészt a feszültégkeltés és fenntartás fontos eszköze. Másrészt lehetőséget ad arra is, hogy a szereplők érzései, vívódásai másképpen is megjelenhessenek előttünk. Megdöbbentő, hogy a Quimby dalai mennyire jól passzolnak a történethez! Kiss Tibi természetesen nem jön a Bábszínház színpadára, helyette Agnes, Nagy Hans vagy éppen Jan-Johan hangján halljuk a megszokott szövegeket, amelyek így egészen másképpen hatnak. A bábelőadás nyilván kapott is ezért kritikát – akik szeretik és hallgatják a Quimby-t, azoknak valóban furcsa lehet a másféle előadás. Az én véleményem az, hogy teljesen felesleges az összehasonlítás, végtére is ez egy színdarab és nem koncert. A színészek ráadásul érzéssel, és erősen adják elő a dalokat.

Az ügyes megoldások segítenek áthidalni az adaptációból adódó nehézségeket, így nem zavaró, hogy kevesebb a szereplő, vagy hogy a regényre egyébként jellemző feszes, repetitív szöveget élő szóban jóformán lehetetlen visszaadni.
Általában véve szeretném elkerülni, hogy a regényt összehasonlítsam a bábelőadással.
A könyvet erősebbnek éreztem, talán az északi regényekre jellemző hidegség, egyfajta kegyetlen tárgyilagosság miatt, ami a darabból hiányzott. Vagy az is lehet, hogy Pierre Anthon karakterének nehézsége okozta a problémát. Szolár Dávidnak láthatóan meg kellett küzdenie azzal az ellentéttel, hogy bár Pierre Anthon alig szerepel a történetben, mégis ő a cselekmény katalizátora, sőt, hajtóanyaga is. Pierre Anthon egyszerre volt túl sok és túl kevés, ami sajnos kihatott a darab összhatására és súlyára is.

Ettől függetlenül a Semmi szerintem nagyon jó darab. Sikerült megfogni Janne Teller regényének hangulatát, átadni a mondanivalóját, és ezen felül egy sajátos atmoszférát is adni hozzá.
Kiváló alkalom arra, hogy újra megismerkedjünk a Bábszínház műfajával, és garantáltan meghozza a kedvet, hogy ne is álljunk meg egy darab után.

Képek forrása: jegy.hu
További információ és előadások: budapestbabszinhaz.hu

Hozzászólások