Azon agyalok, hogy mit is kéne írnom
Egyes könyveket első olvasásra nagyon nehéz egy műfajba bekategorizálni. Sokszor a bolondját járatják velünk az írók és nagyon könnyen az orrunknál fogva vezetnek minket. Arról nem is beszélve, mikor már a kezdetektől tudható, hogy itt valami turpisság van a dologban és a regény mondjuk átmenetet képez műfajok között. Esetleg egyszerre lesz fantasy-, és kalandregény vagy, hogy egy meredekebb példával éljünk- egyszerre mutat szépirodalmi és sci-fi vonásokat.
Aktuális regényünk se kategorizálható be egyértelműen első olvasásra. A kezdetekben határozottan filozófiai, illetve szépirodalmi jegyeket mutat, míg a kötet második része már egyértelműen pszichothriller. Ez a könyv pedig nem más, mint Iain Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című regénye.
A történet főszereplője egy nő, akinek a neve tulajdonképpen kis se derül. A problémája viszont annál hamarabb: zaklatja őt, egy általa csak Telefonbetyárnak elnevezett férfi. Az első hívás még valóban véletlenül történik, később azonban már folyamatosan hívogatja ez az ismeretlen és mindig ugyanazt az üzenetet hagyja:
“Érzem, hogy erősödik a félelmem. Eljött a válasz ideje. Csak egyetlen kérdés. Egyetlen kérdésre kell választ adni.”
Ami még külön furcsa ezekben a hívásokban, hogy mind a lány saját számáról érkeznek. Ő pedig nem tud mit kezdeni a dologgal, így inkább megpróbálja az egészet figyelmen kívül hagyni. Inkább arra koncentrál, hogy végre találkozhat a párja, Jake szüleivel.
“Egy másik embert megismerni olyan, mint egy soha véget nem érő kirakós játék. Először a legkisebb darabkákat illesztjük a helyükre, és közben egyre jobban megismerjük önmagunkat.”
A kötet első fele tulajdonképpen az ő utazásukat írja le, filozofikus beszélgetésekkel és gondolatokkal tarkítva. Ez egyfajta lassú ráhangolódás a későbbi cselekményekre, a figyelem elaltatása. Ugyanis a könyv második része tartogatja az igazi izgalmakat. Minden addig alapvetésnek hitt dologban elbizonytalanodunk, a történések hirtelen váratlan fordulatot vesznek. A feszültség is egyre nő és az elhagyatott erdei iskolában történtekben csúcsosodik ki.
A kötet újra és újra tud meglepetéseket okozni nekünk, játszi könnyedséggel kérdőjelezi meg a világról vagy éppen a jó és a rossz fogalmáról alkotott képünket. Tipikusan az a fajta regény, amit nem elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy az ember az egészet megértse, hanem érdemes újra és újra elővenni és elmerengeni rajta.
Az egész sztorit még külön izgalmassá teszik az egyes fejezetek közé beékelt, szörnyű halálesetről szóló beszélgetések. A thriller egyik megszokott és jól bejáratott elemeként a feszültséget hivatottak fenntartani, illetve az orránál fogva vezetik az olvasót a végkifejletig.
“Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg.”
A címről is érdemes külön szót ejtenünk: az első oldalak után úgy tűnhet valami nagyon banális, már-már unalmas dologra akar utalni a szerző, és igazi értelmét ez is – mint annyi minden más a regényben – a végső kép ismeretében nyeri el. Emellett több olyan szál is jelen van a történetben, ami első ránézésre nincs elvarrva, feszültségkeltésként belengeti az író, később viszont nem kezd vele semmit. Nekem kicsit ilyen volt a szülők és gyermekkori otthon titkainak és furcsaságainak a szála, ami szintén csak a teljes kép ismeretében válik érthetőbbé.
Az mindenesetre elmondható, hogy az Azon agyalok, hogy ennek az egésznek véget vetek egy nagyon érdekes olvasmány, amelynek a megemésztésére mindenképpen időt kell hagyni magunknak.
A regény megfilmesítési jogait, már megvette a Netflix, szóval hamarosan filmadaptációt is láthatunk belőle, méghozzá az Oscar-díjas Charlie Kaufman rendezésében.