Meg Waite Clayton – Az utolsó vonat Londonba
A 21. Század Kiadó egyik idei újdonsága Az utolsó vonat Londonba. A kötetet Meg Waite Clayton írta, akinek sztorija egy kezdő drámaíróról szól, aki egy befolyásos, bécsi család sarja. A történet visszarepít minket a múltba, azon belül is arra az időszakra, amikor sötét idők jártak Európában.
Stephan Neuman 1936-ban úgy gondolja, hogy a nácik csak hangoskodnak, de ártalmatlanok az emberiségre. Legjobb barátja egy keresztény lány, Zofie-Helene, akinek édesanyja egy náciellenes újságot vezet. Amikor beüt a krach, a két fiatal világa összedől és gondokba ütköznek. Amikor Truus Wijsmuller holland ellenállás egyik vezérérével találkoznak, meglátják a fényt az alagút végén. A nő zsidó gyermekeket csempész ki Németországból. Sajnos azonban, amikor Hitler elfoglalta Ausztriát, a holland élete egyre veszélyesebbé válik. Vajon sikerül neki mégis végrehajtani a terveit? Természetesen célját nem adja fel, egyre több gyermeket szeretne megmenteni, ám ehhez időre van szüksége. Már csak egy kérdés maradt, mégpedig, hogy végül sikerül-e neki kiszabadítania a két kamaszt abból a világból.
Egy gyöngygomb lepattant Truus csipkés szegélyű kesztyűjéről, ahogy egyik kezében a csecsemővel a fiú után kapott; a kölyköt annyira lenyűgözte az amszterdami állomás masszív, kovácsoltvas kupolája, hogy kis híján lebucskázott a vonatról.
A kötet tehát a második világháborúban játszódik. Truus szívbe markoló története mindenkit a földhöz szegez. Ahogy olvassuk a Kindertransport eseményeit, azonnal eszünkbe jutnak a nagyszülők és dédszülők. Mennyit tudnak mesélni ezekről az időkről! Geetruida, azaz Truus egy bankár felesége, aki két éven át többször is kockára tette az életét, hogy zsidó gyermekeknek segítsen kijutni Németországból.
A történet nagyon lassan bontakozott ki, néhol már unalmassá is válhat azok számára, akik nem szeretik a történelmi regényeket. Az elejét követően azonban sokkal gyorsabban haladunk előre és egyre többet tudunk meg ezekről az időkről. A főszereplőket sem volt egyszerű megkedvelni, de Meg Waite Clayton-nak talán nem is ez volt a célja. A könyv kicsit hosszabb volt a kelleténél, ám számomra pozitívan hatott, hogy nagyon rövid kis fejezeteknek nevezett helyszíneket mutatott be. Az aprólékos kutatásnak köszönhetően azonosulni tudtam az áldozatokkal és a túlélőkkel egyaránt. Az írónő nagyon odafigyelt a kis részletekre, így nem maradt hiányérzetem sem.
Hópelyhek olvadtak el Stephan ablakán, amelyen túl legalább olyan sötétség uralkodott, mint korábbi, föld alatti otthonában. A szerelvény kattogva suhant a síneken, a kanyaroknál lelassított és enyhén kilengett. Az üléseken a gyerekek a szüleik által csomagolt ennivalóból falatoztak, beszélgettek, vagy csak ültek csendben, esetleg gyakorolták az angolt, aludtak, és néhányan próbáltak úgy tenni, mintha nem sírnának.
Azt azért fontos tudni, hogy Az utolsó vonat Londonba története 1936 decemberétől 1940 májusáig mutatja be a nehéz időszakot. Miután 1938 márciusában a nácik elfoglalták Ausztriát, komolyra fordultak a dolgok. A sztori nem véresen mutatja be a drámai éveket, ám nagyon elgondolkodtatja az embert az életről és a szerencse fogalmáról. A könyvet hitelesíti az a számos beillesztett újságcikk azokból a hónapokból. Van például egy nagyon érdekes, amikor a The Vienna Independent megírja a Globális menekültügyi találkozó eseményeit. Ebben a vírusos és menekültügyi világban úgy éreztem, mintha az elmúlt közel 80-90 évben semmi sem történt volna. Majdnem ugyanott vagyunk, mint akkor. Utálkozunk, harcolunk, lövöldözünk. Modern fegyverekkel műveljük azt, amit a második világháború idején is tettünk. Vajon ez a helyes irány? Szerintem nem. De ez ellen sajnos csak együtt tudnánk tenni.
Az utolsó vonat Londonba egy tökéletes őszi kuckózós kötet, amely letaglóz, földhöz szegez és elgondolkodtat. Nem véres, nem durva, ámde annál drámaibb és szerethetőbb sztoriról van szó. Ajánlom mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik a történelmi regények iránt!
A recenziós példányért köszönet a 21. Század Kiadónak!