
Atlantiszt sokan még a mai napig a mágia és fejlettség birodalmának gondolják. De hogyan is nézhetett ki ez a földrész? A legrészletesebb leírást
Platón adja meg nekünk, Atlantiszt a
Gibraltári-szoros környékén helyezi el. A szigetegyüttes körkörös formákban rendeződött el és egyes részeit különböző anyagokkal (
pl. ón) és ismeretlen ötvözetekkel fedték le. Ám a görögökkel és egyiptomiakkal való összefüggés miatt ezen kultúrákból való elemekkel is elképzelhetjük. Atlantisz akkor került víz alá, mikor az emberek kapzsik és önzők lettek, ezért isteneik megbüntették őket, a víz alá süllyesztették a kolóniát.
Elméletben nem lehetetlen, hogy szigetek, városok süllyedjenek víz alá. A globális felmelegedés és a jégsapkák olvadása miatt már nem egy helyen emelkedett meg a tenger vízszintje. A tengerpartok beljebb húzódtak, városokat nyelt el a víz, s bizonyára több ismeretlen sziget is lapul már a tengerszint alatt. A vízalatti régészet fénykorát éli, hiszen sok leletet találni a partokhoz közel.
De hogy valami sokkal közelebbit is említsek, völgyekben elterülő városok is kerülhetnek víz alá, ha a közeli gátat tönkreteszik, valamilyen ok miatt úgy döntenek, hogy nem kell az oda. Ilyen város
Bözödújfalu Erdélyben, ahol a tóból már csak a templomtorony áll ki.
Eldorádó (Manoa del Dorado)
,,Az arany a legnagyszerűbb minden dolgok között…, akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Őszintén szólva, aranyért a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba.“
Európában a 15. század végén fokozódott az aranyéhség és a levantei kereskedelmi útvonala lezárták a törökök, többek között ezek késztették az európai embert új földek felfedezésére. Kolombusz Kristóf expedíciói új távlatokat nyitottak meg, rájöttek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt gondolták. Amikor az első arannyal megrakott hajók visszatértek, senkiben sem támadt kétség az Újvilág kincsei iránt. Az indiánok is felismerték ezen rozsdamentes fém hasznát, ezért igen népszerű volt köreikben ékszer vagy használati tárgy formájában. Az európai emberek természetesen azonnal lecsaptak készleteikre és hazaszállították azokat az anyakontinensre.

Itt kezdődik a történet érdekes része, mivel egész Eldorádó létezésének elmélete egy történetből fakad, amit az ott élő bennszülöttek meséltek el a spanyoloknak, s a történetet később
Juan Rodriguez Freyle jegyezte le. Eszerint a
Guatava-tóhoz kötődik a
muiszka nép királyavatási szertartása, ahol a meztelen trónörököst aranyporral hintették be, majd egy mindennel feldíszített és csupa arannyal megrakodott tutajjal ment be a tó közepére. Ezeket a tárgyakat istenének áldozta fel, vagyis bedobálta őket a vízbe. Mihelyst az “
arany ember” története kitudódott, egyre többen próbálták leszívni a tó vizét, hogy a fenekén megtalálják az arany tárgyakat, például
Hernando Perez de Quesada és
Francisco de Orellana. De a feltételezésekkel a legmesszebbre mégis
Antonio de Berrio merészkedett, aki úgy gondolta, hogy Eldorádót, az Arany városát nem a Guatava-tó környékén kell keresni, hanem
Guyana hegyei között. Megrészegített mindenkit az arany utáni vágy, Eldorádó városát úgy képzelték el, ahol mindent arany borít, az épületeket és utakat egyaránt. Úgy gondolták, hogy valahol az
Amazonas-medencében terül el. A legvalószínűbb, misztikumából és titokzatosságból eredendően minden bizonnyal
Machu Picchu volt ez a rejtett város, még ha a konkvisztádorok nem is teljesen így képzelték el.

A Guatava-tavat sokáig, sokan próbálták megfosztani kincseitől az aranytárgyak után kutatva, még 1912-ben is megpróbálták lecsapolni a tavat, mígnem a kolumbiai kormány 1965-ben nemzeti, történelmi emlékhellyé nyilvánította a tavat.
Voltaire viszont ugyanúgy tekintett Eldorádóra, mint
Platón Atlantiszra, a
Candide-ban egy
utópisztikus, idilli közösségként írta le, ahol mérhetetlen a gazdagság, ám az embereket mégsem a vagyon érdekli, hanem a valódi boldogság. Ez a gondolat tökéletesen elhelyezhető a
Voltaire korára jellemző felvilágosodás eszméiben.
Hyperborea
,,Vég nélküli ünnepek zajlanak ottan, himnuszok zengnek: örül a szíve Apollónak , és nevet ő…”

Hérodotosz a görög történetíró, és más neves görögök is említést tesznek egy távoli vidékről, amely azokon a hegyeken túl fekszik, amelyekből a szkíták folyói erednek. Itt fél évig tart a nappal, s fél évig az este, de van olyan feltételezés miszerint eleinte nem is volt éjszaka, s csak később lett ez a terület a jég birodalma. A történetek szerint mindig tavaszias az időjárás, az emberek gyönyörűek, kvázi halhatatlanok vagy legalábbis nagyon sokáig élnek. Őket Hérodotosz más kortársaival együtt hüperboreusoknak nevezi, s földjüket Hüperboreosznak, ami távoli, északi földet jelent. Itt az emberek összhangban éltek a természettel, csak gyümölcsökkel vagy azok illatával táplálkoztak. Ez a misztikus hely a skandináv mitológiába is beilleszthető, hiszen az északi hitvilágban az istenek lakhelye Asgard volt, ahonnan a mérhetetlen erejű és szépségű bölcs, ámde halandó istenek az emberi világot gyakran meglátogatták.
A történet valóságtartalmát valamennyire igazolja, hogy a görögök vagy jártak a sarkkör mentén vagy hiteles leírásokat olvastak arról, mivel arrafelé valóban így oszlik meg az éjszakák és nappalok aránya.
Ez a föld a 19. században alapját képezte rengeteg emberiség történetét kutató evolúciós elméletnek, melyek innen eredeztették az emberiséget és a feltevések szerint az itt élő a világot benépesítő emberek szépek, erősek, intelligensek és hosszú életűek voltak. Majd mikor délre vándoroltak alsóbb rendűvé váltak. Ezen elméletek később a náci fajelmélet alapjául szolgáltak. A náci fajkutatók Németország területére helyezték Hyperboreát, ezzel jogalapot adtak az árja fajnak, és ezzel próbálták igazolni mérhetetlen kegyetlenségüket más népekkel szemben és hódítási igényeiket.