Közel a horizonthoz – Filmkritika
Csütörtökön premierezett a Jessica Koch azonos című regénye alapján készült film, a Közel a horizonthoz. A romantikus dráma magának az írónőnek a történetét meséli el, ami visszarepíti a nézőket egészen az 1999-es évbe.
A történet a fiatal Jessicáról szól, aki frissen végzett az iskolában, amíg legjobb barátnője külföldre utazik, addig ő úgy dönt, nem sző túl nagy álmokat, egyszerűen csak otthon marad és segít szülei vállalkozásában. A legnagyobb terve a jogosítvány megszerzése egészen addig, míg meg nem ismerkedik Danny-vel, akivel hamarosan egymásba szeretnek.
Mikor Jessica megelégeli Danny furcsa viselkedését, hogy nem engedi hozzáérni vérző homlokához és nem szereti, ha megérintik kiderül, a fiú HIV-pozitív. Jessicának ekkor el kell döntenie, van elég erős, hogy a fiúval maradjon, vagy inkább hagyja el őt? Mennyire erős a szerelmük, megérje kockáztatni?
Alapvetően egy nagyon erős filmről beszélünk, hiszen igaz történet alapján íródott és csupán csak pár apróbb változtatásokat hajtottak végbe rajta és bár számtalan erőssége volt ennek a filmnek, pár dolog mellett nem tudtam elmenni. Ilyen például az, hogy a főbb szereplők nem nyújtottak kellően jó alakításokat. Luna Wedler, aki Jessica Koch-ot testesítette meg, egynéhány jelenetben mutathatott volna sokkal, de sokkal több érzelmet, amitől elhiszem neki a fájdalmát. Hasonló érzésem volt Jannik Schümann kapcsán is, aki bár jobban alakított, de voltak olyan pillanatok, amikor csak bámult ki a fejéből és már kezdtem furán érezni magam. Bár ez inkább a film készítőinek a rovására írható, hiszen melyik filmben romantikus az, ahol a két főszereplő percekig csak meredten bámulja egymást? Ezeket az elrontott pillanatokat nagyon sajnáltam, akárcsak a film végét, ami a két órás előadáshoz képest felfoghatatlanul összecsaptak.
Viszont a mellékszereplők mind nagyszerű alakítást nyújtottak, például igazi gyöngyszeme volt a mozifilmnek Luise Befort, aki Tina szerepét kapta. Ő volt az a színésznő, aki hatalmas erővel robbant be a történetbe, akinek mondatai szinte kétség kívül csak előre vitték a történetet és jelentőséggel bírtak. Szintén üde foltok voltak Jessica szülei, akiknek a humoros jelenetei kellettek a filmbe.
Nem mehetünk el szó nélkül a magyar szinkron mellett sem, hiszen számos érzelmes és fontos jelenetet mentettek meg, hiszen előfordult, hogy bizony a hangsúlynak sokkal nagyobb jelentősége volt, mint magának az arcjátéknak. Mindemellett azt is ki kell emelni, hogy nagyszerű volt mind a képi világ, mind pedig a vágás és zeneválasztás, a 109 perces film során egyszer sem merült fel bennem, hogy ez nem egy hoolywoodi gyártású mű, hanem egy német romantikus dráma.
Maga a film felépítése viszont jól el volt találva. Megkaptuk a fiatal, gondtalan lány perceit, majd a szerelmes jeleneteket, amiket beárnyékol a féltékenység a fiú női lakótársát illetően, majd jön a felismerés, hogy nem minden az, aminek látszik és itt viszont súlyos problémák vannak, amik tönkreteszik az idilli szerelmet.
Bár több jelenet kifogásolható volt, mégis nagyszerűen adta át az érzelmeket, amit az írónő kétség kívül sugallni szeretett volna. Azt, hogy az emberek milyen gyorsan el tudnak ítélni embereket és milyen szinten tudnak gonoszan viselkedni. De mindemellett, ami sokkal fontosabb, hogy azt is megmutatja, mi mindent meg tudunk tenni azért, hogy még egy kicsit szerethessünk és szeretve tudjunk lenni. Rámutat arra, hogyha csak egy kis időnk van, akkor is próbáljunk meg boldogok lenni és használjuk ki a rendelkezésre álló időt.
Jessica Koch gyönyörű emléket állított ezzel Danny-nek. Ha még nem láttátok a filmet, akkor tegyétek meg, mert ezt egyszer mindenkinek látnia kell, aztán pedig ha tehetitek, olvassátok el a regényt, ahogy mi is tenni fogunk.
