Filmkritika: A nagy dobás
Az Adam McKay által rendezett 2015-ös dokudráma, a Nagy dobás nem olyan film, amit a dokumentumfilmek iránt nem érdeklődők ajánlás nélkül megnéznének, főleg, ha maga a téma is teljesen idegen számukra.
Hiszen miről is van szó?
A 2007-2008-as pénzügyi válságról, ami a rendíthetetlennek hitt ingatlanipar összeomlásával kezdődött az Egyesült Államokban, majd tovább terjedt a világ többi részére is. Mindezt olyan szereplők szemszögéből mutatja be, akik előre látták az összeomlást.
Kicsit kilóg, de nem határolódik el teljesen McKay korábbi műveitől sem, hiszen bár nem vígjáték, mint az Anchorman vagy a Step Brothers, bőven tartalmaz komikus elemeket. Ráadásul rögtön a Nagy dobás után jelent meg a rendező egy másik filmje, a Vice, ami szintén egy dokudráma, mégpedig Dick Cheneyről, Amerika 46. alelnökéről, szintén komikus elemekkel megtoldva. És nem, itt nem az elcsépelt Oviapu és Esti mese-féle poénokra gondolok, hanem pont jókor beillesztett apró megjegyzésekre, kikacsintásokra a néző felé, vagy pár mondatos társadalmi kritikákra egy angol bárban.
A zene leginkább a karakterek érzelmi állapotához alkalmazkodott. Dr. Burry (Christian Bale) áttöréseit vagy éppen kiakadásait rock dalok részletei testesítették meg, az összeomlás előtti utolsó jelenet alá a Guns N’ Roses Sweet Child O’ Mine-ját vágták be. Azt az érzést keltheti a nézőben ez az összeállítás, mintha a zene nem akarna kitűnni a többi jellemző, színészi munka, szövegkönyv és társai közül. A fontosabb jeleneteket kivéve leginkább beleolvad a háttérzajokba, vagy olyan halkan szól, hogy nem veszünk róla tudomást.

A nagy dobás kész sztárparádé, de a szó jobbik értelmében.
Az Office-ból és más vígjátékokból ismert Steve Carell-t itt hagyják kibontakozni, és megmutatja, mennyire jól tud eljátszani egy szerepet. A film szerves részét képezik azok a cameok, amelyekben olyan hírességek magyaráznak el kulcsfogalmakat a bankár szakmával kapcsolatban, mint Selena Gomez vagy Margot Robbie. Noha az autizmus reprezentálása továbbra is felszínes, Christian Bale remekül alakítja az Asperger-szindrómás Burry-t. Brad Pitt pedig kilép a sármos szőke herceg bőréből, és az egyetlen olyan karaktert testesíti meg, aki volt bankár ellenére nem számokként tekint az emberekre, hanem életekként, amikre vigyázni kell. Nem sokkal a tetőpont előtt az ő szájából hangzik el a – számomra – legfontosabb mondat, ami egyfajta kegyelemdöfés a többi szereplőknek. Még azoknak is, akik később rájönnek ugyanarra, mint ő.
“Ha igazunk van, emberek vesztik el az otthonukat, a munkájukat, a megtakarított pénzüket, a nyugdíjukat. Ezt utálom a bankszakmában, számmá teszi az embert! Ha 1%-al nő a munkanélküliség, meghal 40000 ember, tudtátok?!”
Mégis, ez a film nem alkatrészekre szedve jó.
Nemcsak a zenéé, a színészeké vagy a történeté az érdem. Mint mondtam, aki nem érdeklődik a bankár szakma, a matematika vagy a dokumentumfilmek iránt, ajánlás nélkül valószínűleg nem indítaná el. Azt viszont garantálom, hogy utána megjönne a kedve a dokudrámákhoz, amik egy új ajtót nyitnak ki neki.