Anonymus – Fedőneve: Jégmadár
Már maga az Anonymus, mint szerző felkeltette a kíváncsiságomat a Fedőneve: Jégmadár című kémregénynél. Titokzatosabbá, izgatottá tett, és alig vártam, hogy elolvashassam. A húrt pedig tovább feszítette a könyv leírásának a vége.
“A szerző korábban elismert újságíróként dolgozott, jelenleg híres író. Nem vállalhatta fel a nevét, hogy megvédje informátorait.”
A történet Grace Elliott újságíróról szól, aki egy híres politikus volt nejével, Elenával van baráti kapcsolatban, ha nevezhetjük így. A nő tulajdonképpen az informátora volt egy igazán kényes ügy kapcsán. Elárulta volt férje egyik titkát, hogy egy prostituálttal hált, ami veszélyeztetné a férfi amerikai elnökké választását. Azonban ez egy igen kényes ügy, amit Grace főnöke nem akar megjelentetni. A Grace döntés elé kényszerül: vagy megjelenteti a cikket, vagy megmarad a jó viszonya a híres és befolyásos Elenával.
Grace végül Elena mellett teszi le a voksát, azonban a következő Kérdezd Elenát cikksorozat írása során a két nő között komoly feszültség keletkezik. Az újságíró felveti Elenának, mi lenne, ha egy könyv készülne a különleges, európai származású nőről, aki meghódította Amerikát. Az ötlet azonban nem tetszik a milliomosnak, elzavarja Grace-t, aki pedig értetlenül áll a történtek előtt. Ám, ahogy az egy jó oknyomozó újságíróhoz illik, Grace nem hagyja annyiban a dolgokat, irattárakba látogat, meglátogatja Elena volt férjét és elszántan halad a cél felé, ami olyan titkokat rejt, hogy arra még ő maga sincs felkészülve. Grace belesétál a fecskék egyik legsikeresebb projektjébe. De kik is a fecskék?
Őszintén megmondom, nagyon kíváncsi voltam erre a regényre, de nem hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz. A történet két szemszögből olvasható. Egyrészt Grace-t követhetjük nyomon, ahogyan sorra járja Elena életútját, beszél a rokonokkal, régi barátokkal és férjekkel, másrészt megismerkedhetünk az ő lelkivilágával, kitartásával, vívódásaival és nehézségeivel. Aztán pedig ott van Elena szemszöge, akié nem 2016-ban kezdődik, ahogy az újságíróé, hanem az 1970-es években. Ahogyan Grace halad előre Elena életével kapcsolatban, úgy ismerkedhetünk meg az 1970-es kezdetekkel, mikor Elena még csak egyszerű gyermek volt, aki a tornázásnak akarta szentelni az életét.
A kezdetekben nem értettem, mit keresünk a 20. században, mit akarunk mi Prágától, aztán ahogy haladtunk előre rájöttem, miért is kémregény ez a kötet. Elena ugyanis nem csak egy átlagos milliárdos ex-felesége, hanem az orosz kémhálózat egyik kulcsfontosságú tagja, akinek feladata, hogy elcsábítson gazdag férfiakat, hogy azok feleségül vegyék, és ők irányíthassák a gazdag, nagyhatalmú embereket.
Érdekes volt olvasni, hogy bár Grace szemszöge jóval érzelemdúsabb volt, ami miatt könnyebb talán könnyebb volt olvasni az ő fejezeteit, azonban sokkal izgalmasabb volt olvasni Elena életét. A könyv zseniálisan mutatja be az akkori politikai helyzetet, az akkori rendszer és igen lebilincselő volt az, ahogyan a kémhálózat oktatta a gyermekeket, kinevelte az ügynököket, majd milyen taktikákat vetettek be az idők során. Izgalmas volt, de ami a legjobban tetszett, hogy egyik szemszög se emelkedett a másik fölé, tökéletesen kiegészítették egymást. Nem volt azaz érzése az embernek, hogy szíve szerint maradna egy nézőpontnál, mert a szerző úgy játszott a fejezetekkel, hogy mindig ott lobogott a feszültség a végükön.
Ha elolvastad vagy csak láttad a Vörös Verebet és az tetszett – amiről korábban itt írtunk -, akkor valószínűleg ez is fog. Bizonyos részeknél még hasonlított is a két történet, ami igazándiból csak még nyomasztóbbá tette ennek az egész könyvnek a súlyát.
Egyszóval zseniális történet, amit nagyon ajánlok mindenkinek. Számomra egy kicsit döcögősen indult az eleje, de ahogy haladunk előre, egyszerűen letehetetlenné válik az egész. Olvastatja magát, miközben teljesen ledöbbent.
A recenziós példányért köszönet a 21. Század Kiadónak!
