Eric Lindström – Nem a szemeddel látsz
“Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegének ez az idézete ma már szállóigévé vált, emellett tökéletesen összefoglalja, jellemzi Eric Lindström regényét.
Főszereplőnk, Parker Grant vak. Nem születésétől kezdve, de elég régóta ahhoz, hogy felállítson egy tizenegy pontból álló szabályzatot a körülötte lévőknek, az életébe betoppanóknak, de leginkább azoknak, akiknek tévhitei vannak a vaksággal kapcsolatban.
“1. szabály: Ne csapj be! Soha. Főleg ne a vakságomat kihasználva. Főleg ne mások előtt. “
Megvan a maga napirendje: reggelente eljár futni, ebédidőben a barátnőjével tanácsokat adnak a menza egyik asztalánál a rászorulóknak, délután pedig a nagynénje hazaviszi a házba, ahol már nem csak ő lakik, és ahol már nem hallhatja sem az édesanyja, sem az édesapja hangját. Ezek alapján senki sem gondolná, hogy a lánynak már nincs meg a szeme világa. Semmiben sem más, mint a korabeliek. A szerző meg sem próbálta többnek vagy kevesebbnek beállítani, mint a társai.
“Végtelenedik szabály: NINCS második esély. Játszd el a bizalmam, soha többé nem bízom benned! Az árulás megbocsáthatatlan.”
Gimnáziumi életét azonban a feje tetejére állítja, hogy a másik városi gimnázium diákjait az ő iskolájukba tömörítik, ezzel együtt pedig sorsa ismét egybefonódik Scott Kilpatrickével, Parker legnagyobb ellenségével.
“Scott Kilpatrick. Az első szabály megszegője. Alávetve a végtelenedik szabálynak, mindörökre.”
Ahogy pörögnek az események, főszereplőnk kételkedni kezd. Tényleg minden úgy történt a múltban, ahogy gondolja? Scott tényleg olyan szemét volt vele, ahogy emlékszik, és jól tette, hogy annyi éven át úgy tett, mintha a fiú nem is létezne? Vagy Parker csak nem látta, ami az orra előtt volt és elbeszéltek egymás mellett?
Legnagyobb erőssége a könyvnek, hogy – mint ahogy a fülszövegében is olvasható – azokra a vakfoltokra világít rá, amelyek mindannyiunk életében ott vannak, akár látók vagyunk, akár nem. Ahogy fogynak az oldalak, egyre több karakter ébreszt rá minket: attól még, hogy nem látsz, nem mentesülsz az élet alól. Parker ugyanúgy hibázik, mint bárki más, és némelyik szereplő meri ezt a szemébe mondani.
Semmi sem hazugság, ami ebben a regényben van. Nem hiteget, néha nyers tényeket közöl, és a végkifejlet is más, bármire számítson az olvasó. Néhol szívbemarkoló, máshol aranyos. A karakterek realisztikusak, talán ott van melletted valaki hozzájuk hasonló, csak nem veszed észre. Mindegyikőjüknek jut elég oldal ahhoz, hogy kibontakozhasson, a matekórán beszólogató osztálytárstól kezdve a morgós unokatestvéren át a legjobb barátnőig. Mind kieresztik a hangjukat és elmondják, amit akarnak, vagy talán többet is. Sarah nem csak egy támogató barátnő háttér nélkül, Molly több egy segítőnél, és még Efef is elég oldalt kap ahhoz, hogy jobban megismerjük, nem beszélve Vikyről, aki valahol a rosszakaró és a segítő közti elmosódott határon egyensúlyozik a legvégéig.
“– Akkor holnap látlak! – kiált utánam.
A szabad kezemmel a fejem fölött intek hátra.
– Vagy én téged!”
Kinek ajánlott? Látóknak és nem látóknak. Legjobb barátoknak, azoknak, akik ott vannak, amikor kell, és azoknak is, akik úgy érzik, nem veszik észre őket eléggé. Mind számítotok! Még ha nem is tűnik úgy, de igenis van, aki számára ti álltok a reflektorfényben, aki lát titeket. Van, akinek ti vagytok a hősei, akinek ti adtok reményt úgy, hogy nem is tudtok róla. Akár látsz, akár nem, téged látnak!