Emma Straub – Nem vagyunk már gyerekek
Vajon mi történik ha ráébredünk, hogy annak idején hibáztunk a gyerekeink nevelésével? Jóvá lehet ezt tenni azután is, hogy mindannyian felnőttek? Mi az a pont, ami ráébreszti az embert, hogy ideje felvállalnia magát és az érzéseit? Emma Straub regénye a Nem vagyunk már gyerekek ezekre a kérdésekre keresi a választ!
A történet főszereplője Astrid Strick, aki három gyermek édesanyjaként él egyedül egy kisvárosban. Egy nap azonban tanúja lesz egy halálos balesetnek, ami végre felnyitja a szemét: nem létezhet továbbra is hazugságban, nem hagyhatja, hogy maga alá temesse a bűntudat az élete során elkövetett hibás döntésekért. Elhatározza, hogy megújítja kapcsolatát az időközben felnőtt, a családi fészekből már kirepült gyerekeivel és megköveti őket mindenért, amit valaha is vétett ellenük a tudtán kívül.
Megbocsátani azonban sosem könnyű és felmerül a kérdés, hogy egy ember fejlődő személyiségét mi befolyásolja jobban: a nevelés, vagy saját maga döntései.
Habár a színes borító miatt azt hihetnénk ez egy könnyű, egyszerű kis limonádé történet lesz, később egyáltalán nem ezt kapjuk. Való igaz, hogy egy idilli környezetet láthatunk, ahol látszólag mindenki remekül elvan a saját kis életével, ez azonban természetesen csak a látszat. Mindenki megküzd a maga problémáival, legyenek azok kimondottak vagy még kimondatlanok. Csakúgy, mint sokszor mi is a való életben.
A könyv valahogy mégis egy könnyed humorú történetként tálalja ezt az egészet, olyan valóságszerűen, hogy könnyedén beleélhetjük magunkat a szereplők élethelyzeteibe. Emellet azt is remekül bemutatja, hogy döntéseink a legtöbbször nem egyértelműen jók vagy rosszak, viszont sok közülük örökre kihatással lehet az életünkre.
A felnőtté válás nagyrészt arról szól, hogy az ember elhatárolja magát a gyerekkori élményeitől, és úgy tesz, mintha nem is számítanának, utána pedig lassan ráébred, hogy pedig csakis ezek a fontosak, mert kilencven százalékban ezek határozzák meg ki ő.
A szereplőkön keresztül pedig kapunk egy koherens egész történetet, ami mégis több ember külön drámájából, történetéből áll. Van itt iskolai bántalmazás, elfojtás, a másság különböző formái, házasságtörés, gyermekvállalás egyedülálló anyukaként és még sorolhatnánk. Mind-mind olyan téma, ami már önmagában is megérdemelne egy külön regényt, itt azonban egyszerre kapjuk meg őket egy történetben. Azt hihetnénk ez zsúfolttá teszi a cselekményt, de ez nem így van. Emma Straub valahogy képes arra, hogy mindezeket a témákat egy könyvbe sűrítse és mégse érződjön az egész katyvasznak vagy kidolgozatlannak.
Emma Straub új regénye a megbocsátás és önmagunk felvállalásának fontosságát hirdeti.
A kötet műfaját tekintve családregény, aminél félő, hogy esetleg nem lesz minden szereplő kellően kidolgozva vagy nem kap annyi figyelmet, ám itt ez sem így van. Habár hivatalosan egy főszereplőnk van, az édesanya, Astrid Strick, mégis olyan, mintha minden egyes gyereke, sőt még az egyik unokája is ugyanúgy főszereplő lenne vele együtt.
Mindannyian külön nézőpontot kapnak a saját életükkel és problémáikkal, mégsem nyomják el egymást, hanem együtt alkotnak egy egészet. Körülbelül, mint a való életben.
Érdekes volt Astrid karakterében az is, hogy mely döntéseit bánta meg és próbálta később jóvá tenni. Ő egy rendkívül összetett és erős karakter volt, akiben azt becsültük a legjobban, hogy képes volt a fejlődésre , mikor érezte, hogy elérkezett a megfelelő pillanat az életében.
Ha mást nem is ezt az egyet megtanulta: ki kell mondani. Ki kell mondani most, amíg még lehet.
Kedvenc szereplőink közé tartozott Cecelia, az unoka, aki úgy érzi szülei elhanyagolják és nem szeretik eléggé, ezért küldik egy botránya után a nagymamájához, illetve a kisvárosban szerzett barátja August, akinek világéletében titkolnia kellet ki is ő valójában. Kettejük barátáságában kezdetben August tűnt dominánsabbnak, a történet végére azonban kiderült, hogy neki is szüksége van a támogatásra és arra, hogy valaki megmutassa neki nem kell szégyellnie önmagát.
Megható volt látni, hogy hogyan találnak egymásra és segítik a másikat, egészen addig, míg mindkettejük életében végre bekövetkezik az a változás, amit szerettek volna.
Összességében elmondható, hogy Emma Straub könyve a Nem vagyunk már gyerekek egy sokszor vicces, sokszor szívfacsaró olvasmány, amely felhívja a figyelmet arra, hogy nem érdemes várnunk azzal, hogy elkezdjünk őszintén, megbánás nélkül élni, mert nem tudhatjuk meddig tehetjük még meg.
A recenziós példányért köszönet illeti a 21. Század Kiadót!
Borzongató magyar valóság rövid novellákban Rényi Ádám legújabb kötetében!