Bridget Collins – Árulások
A Könyvkötő után Bridget Collins egy újabb sikerregénnyel tért vissza hozzánk, a 21. Század Kiadó jóvoltából. Az Árulások azonban egy kicsit eltér az írónő előző könyvétől; lassabban építkezik és sokkal inkább a mélylélektanra fókuszál, mint elődje.
A történet két idősíkon és több nézőpontkarakterrel is operál, ám ennek ellenére sem válik követhetetlenné. Egyfelől bepillanthatunk Léo életébe, aki kezdetben a párt hűséges szolgájaként, miniszterként tevékenykedik. Ám egy kisebb botlás következtében arra kötelezik, hogy visszatérjen Montverrébe, az elit akadémiára, ahol fiatalabb korában maga is tanult. Az ide felvett fiúk amellett, hogy tanulmányaik végére széles körű és átfogó műveltségre tesznek szert, elsajátítják a „grand jeu-t” is. Ez egy rendkívül összetett és lényegében megfoghatatlan művészet, amiben szerepet játszik a zene, a matematika, a költészet és a filozófia is. Léo is kiválónak számított a maga idejében, mígnem egy véres tragédia miatt teljesen lemondott a tudományos pályáról.
Annyi év után visszatér az iskola falai közé és már rögtön az első nap meglepetés éri. A Magister Ludi – aki lényegében az iskola első számú emberének számít – most nő. Ez teljesen megdöbbenti, ugyanis Montverre hagyományosan egy fiúiskola. Mégis, valahogy már az első pillanattól különös vonzalmat érez a nő, Claire iránt, továbbá meg van győződve arról is, hogy valahonnan ismeri őt, ám képtelen felidézni, hogy hogyan vagy milyen körülmények között találkozhattak. Ahogyan a tanév végéhez közeledünk és a legendás Nyárközepi Játszmához egyre csak bonyolódni kezdenek a dolgok. Napvilágra kerül egy sor titok és Léo-nak választania kell aközött, hogy az eszére vagy a szívére hallgasson.
A történet már leírás alapján is elég izgalmas, körüllengi egyfajta misztikus, „dark academia” hangulat.
Azt viszont már az elején nem árt megjegyezni, hogy az Árulások egy sokkal inkább „mélylélektani”, mint cselekményközpontú regény. Természetesen itt is történnek izgalmas események, ám a legtöbbször itt azon van a hangsúly, hogy az adott események hogyan érintik az egyes szereplőket. Emiatt persze kicsit lassabban is építkezik a megszokottnál, ami egy idő után megterhelő lehet az olyan olvasó számára, aki lélegzetelállító akciókra készült.
Emellett azonban el kell ismerni, hogy Bridget Collins ismét hozta a formáját; ez a könyve is már-már lírai szépségű mondatokból és kifejezésekből épül fel. Ha az olvasó kellően át tudja élni az egész könyv hangulatát és az apró finomságokat, akkor biztos nem fog csalódni. Mert az Árulások ilyen; áraszt magából egyfajta különös atmoszférát, amihez nem árt teljesen átszellemülni és ami megérdemli azt, hogy elég időt szánjunk rá.
Sietős léptekkel indul meg a folyosón, de nem tud annyira fürge lenni, hogy lehagyja saját magát.
A sztoriban külön érdekes volt az, hogy a fő cselekményszálba olyan komoly elemek is beleszövődtek, mint az iskolai zaklatás, az öngyilkosság vagy éppen a keresztényüldözés és kirekesztés gyakorlata. Ami viszont fontos; hiába dolgozott fel ennyi különféle, önmagában is súlyos témát a könyv, mégsem vált követhetetlenné és nem volt felszínes sem. Mindegyik elég időt és szerepet kapott a történetben, valahogy mégsem borult fel az egyensúly.
Mint már említettem a karakterek is kellően kidolgozottak és sokrétűek voltak, akik képesek voltak a jellemfejlődésre. Az egyik főszereplőnk Léo például a történet végére kifejezetten sokat változott előnyére. Végre rájött mi is az igazán fontos az életben és hogy meddig éri meg egy párt vagy egy eszme mellett kiállni és mikor éri meg elkezdeni gondolkodni és a saját útját járni, még akkor is, ha az több kényelmetlenséggel jár együtt. A kedvencem azonban egyértelműen a női főszereplőnk Claire lett, aki habár szintén hozott minimum is érdekesnek nevezhető döntéseket, már a történet kezdetén is ki mert állni magáért és tehetsége révén nőként is fel tudott emelkedni egy rettenetesen szexista közegben. Ugyan egy tragédia az ő életét is derékba törte, ő ahelyett, hogy teljesen összeomlott volna, még ebből is tudott „profitálni” és erőt meríteni. Egy olyan női karakter, aki nem fél felvállalni magát és aki tudja, hogy nem gyengeség az, ha valaki egy időre a padlóra kerül. Ugyanis minden azon dől el, hogy onnan fel tud-e állni az ember.
Elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy ne tudjanak lerántani.
Külön tetszett a regényben az, hogy a főszál mellett, kaptunk egy első pillantásra eléggé mellékszálnak tűnő történetet is, amiről egy idő után kiderült, hogy milyen szervesen része a nagy egésznek. Az az egy-két nagyobb fordulat, amivel találkozhattunk a könyvben a legtöbb esetben valóban meglepő volt, a Léo-t érintő tragédiával kapcsolatban engem például elég hatékonyan terelt el az írónő egy teljesen más irányba, így véletlenül sem sejtettem mi az igazság. Így mikor kiderült, elsőre kicsit becsapva éreztem magam, aztán rájöttem, hogy pontosan ez mutatja azt, hogy az írónő milyen ügyesen szövi a szavakat és hint el nyomokat anélkül, hogy az a legtöbb olvasónak feltűnne.
A befejezésről személy szerint nem tudom mit is gondoljak. Egyfelől szomorú, másfelől viszont talán egy kicsit talán reménykeltő is, az ember nagyon szívesen olvasná még tovább és tovább, kiderítve mi lett a szereplők további sorsa. Összességében tehát az Árulások egy gyönyörű prózával kivitelezett, helyenként szívszorító lélektani regény, amely ugyan kicsit lassan indul be, de nagyon megéri nekünk is belassítanunk és adnunk neki egy esélyt.
A recenziós példányért köszönet a 21. Század Kiadónak!