Anthony Doerr: A láthatatlan fény-Egy torokszorító történet
Vajon miről ismerhetjük fel, hogy korszakalkotó regénnyel van dolgunk?
Az mindenképpen árulkodó jel lehet, ha olvasás közben megszűnik körülöttünk a külvilág és a történet még napokkal később a fejünkben kering, szinte követ minket.
Valami ehhez nagyon hasonlót éreztünk Anthony Doerr A láthatatlan fény című regénye olvasása közben.
A történet a II. világháború emberi oldalát mutatja be, váltakozó idősíkokon, könnyen megszerethető karakterekkel.
Tehát minden hozzávaló adott egy fenomenális könyvhöz.
Habár, mint már fentebb említettük a mű a II. világháborúban játszódik és rengeteg szörnyűségét bemutatja, a fő szál azonban mégis mintha sokkal inkább egy, a kötetben felbukkanó drágakőre épülne.
A két legfontosabb főszereplőnk Werner és Marie-Laure.
Werner egy német fiú, aki egy árvaházban él húgával Juttával és rendkívüli ügyességgel javít meg és újít fel mindenféle rádiókészüléket. Egy ideig nyugodtan élik a német árvák mindennapjait, aztán a fiút besorozzák egy katonai iskolába, ahol rövidesen az egyik legtehetségesebb diákká növi ki magát.
Másik főszereplőnk Marie-Laure, aki édesapjával él Franciaországban. A lány még fiatal korában teljesen megvakul, ám ez sem gátolja meg abban, hogy határtalan tudásszomját csillapítani próbálja.
“Aki lehunyja a szemét, az semmit sem foghat fel a vakság természetéből. Az ég és az arcok megszokott világa alatt létezik egy nyersebb, régebbi világ, egy hely, ahol a felszín síkjai széthullanak, és a hangok rajai cikáznak a levegőben.”
A rendkívüli részletességel kidolgozott két főszereplő mellett annyi más, zömében fiatal szereplője van a regénynek, hogy nagyon sokáig tartana, mindenkire egyesével kitérni.
Ennek ellenére nem mehetünk el említés nélkül Frederick, Jutta, Volkheimer, Madame Manec, vagy éppen Étienne mellett, akik legalább olyan aktívan részt vállaltak a harcok eseményeiből, mint két főszereplőnk.
Mint már említettük a történet fő vázát a II. világháború adja, ám emellett nagyon fontos szerepet kap egy szinte felbecsülhetetlen értékű drágakő a Lángok Tengere és annak útja.
A cselekmény váltakozó időszálakon fut, és rendkívüli módon önmagát olvastató, ami valószínűleg többek között annak az okos írói fogásnak köszönhető, hogy Anthony Doerr mindig a legizgalmasabb jeleneteket szakítja meg és vált az évek között. Ám ez az elsőre meglehetősen idegesítőnek tűnő szokás később nagyon is hasznossá válik, mivel így egyre komplexebb képet kaphatunk, egyre több cselekedet kiváltó okaira derül fény.
“– Hát maga nem akar élni, mielőtt meghal?”
Nagyon fontos az is, hogy a történések fő láttatói fiatalok, sőt szinte gyerekek még, mikor belecsöppennek ebbe az egészbe. A könyvön tulajdonképpen az ő fejlődéstörténetüket követhetjük végig, ami ad egy újabb megközelítési lehetőséget a regényhez, ráébreszt és elgondolkodtat, a sorok között felteszi a kérdést: vajon hogyan alakulhatott volna ezeknek a fiataloknak a sorsa, ha nincs a háború? Milyen ember vált volna belőlük a történtek nélkül?
Az író többször konkrétan is kifejezi álláspontját egyik szereplőjén, Volkheimeren keresztül, aki szinte testvéri szeretettel néz Wernerre.
“Mi minden lehetne belőled.”
Meggyászolása ez mindazoknak, akiknek az életét derékba törte a háború.
A láthatatlan fény egyszerre felemelő és torokszorító alkotás, amelyet senki sem tud anélkül elolvasni, hogy meg ne érintse a lelkét. Számtalan oldalról, számtalan szempont alapján megközelíthető, tanulmányok sorát lehetne róla írni. Mindenképpen ajánljuk olvasásra mindenkinek. Nemcsak az izgalmas története vagy a szerethető szereplői miatt, hanem mert nagyon fontos lenne, hogy mindannyian meg tudjunk állni egy pillanatra és átérezvén a történteket fejet tudjunk hajtani a háború sokszor névtelen hősei előtt.
“– Tudod, mi a történelem legnagyobb tanulsága? Az, hogy a történelem az, aminek a győztesek mondják.”