Könyvek

Ann Napolitano – Ezüst madarak

Ann Napolitano regénye a reményről és a szeretetről szól. Az Ezüst madarak a General Press Kiadó jóvoltából jelent meg még az év korábbi időszakában. A történet középpontjában egy kisfiú áll, aki egyedüliként él túl egy repülőgép szerencsétlenséget. 

Az írónőnek ez az első könyve, amely magyar nyelven is megjelent. A borítója káprázatos és megmondom őszintén, hogy első körben nem a történet, hanem ez fogott meg. Később természetesen a történet is letaglózott, de erről majd egy kicsit később. A sztori ugyanis igaz történet alapján íródott, így nem csoda, ha olyan benyomást kelt az olvasóban, mintha pont előtte zuhant volna le az a repülőgép. A Los Angeles felé tartó gép lezuhan, amely 191 halálos áldozatot követelet, ám van egy kisfiú, aki alig 12 éves és túléli a balesetet. Edward a szüleivel és a bátyjával utazott a járaton, így nem elég, hogy egyetlen túlélőként az egész világ szeme rajta van, még meg kell azzal is bírkóznia, hogy mindenkit elveszített. Edward traumája végigvezet bennünket a baleset utáni időszakon.

“Egészségesnek tűntél, akkor is, ha sírtál. Mintha valamiféle dühös üzemmódan kapcsoltak volna, és kénytelen lettél volna kiüvölteni magad belőle. Valójában az anyukádnak volt szüksége segítségre, és nekem alig volt lehetőségem segíteni neki. Mindig ő próbált segíteni rajtam.”

A valóságban a szerencsétlenség 2010. május 12-én történt a líbiai Tripoli reptéren. A Dél-Afrikából érkező gép tragiédiáját csak egy kilencéves holland fiú élte túl. Ő szintén középpontba került, de közben ott volt neki a trauma, a kilátástalanság, a szorongás, a bűntudat és megannyi érzelem. Nem értette, hogy miért csak ő maradt életben? A srácnak meg kell tanulni együtt élni az emlékekkel.

Az olvasást több alkalommal is meg kellett szakítanom, mert túlzottan a hatása alá kerültem. Nem a tragédiát sirattam, hanem a kisfiú tettei gondolkodtattak el. Nem tudom, hogy az ő helyében mit tettem volna az adott esetben, de az biztos, hogy a legtöbb ember vagy beledöglik, vagy feláll és továbblép. Edward az utóbbit választotta, felnő és egyetemre megy, nem hagyja el magát. Bár gyászol és küszködik, de próbál hálás lenni az életnek, hogy ő még itt lehet, míg a 191 másik utas nem.

“Amikor Shay erősködik, hogy beszéljen John-nal és Lacey-vel a levelekről, Edward azért tiltakozott, mert mielőtt beszélt volna velük, rá szeretett volna jönni, hogy ő maga mit akar. E mögött az elgondolás mögött az a feltételezés állt, hogy Laces és John egyértelmű válasszal rendlkezik, tudja a megoldást a problémára. De most, amikor ránéz a nagybátyjára, megérti, hogy nem ez a helyzet.”

Láthatjuk, ahogy felcseperedik, nevelőszülőkhöz kerül és megtanul egyedül boldogulni. A kérdés már csak az, hogy a későbbiekben milyen hatással lesz ez az egész az életére. Szerencsére az epilógusban lezárják a történetet és egy amolyan boldog befejezést kapunk, de engem több dolog így sem hagyott nyugodni. Az biztos, hogy a könyv végeztével még jó ideig a hatása alatt voltam, mert folyamatosan az járt az eszemben, hogy én mit tettem volna az ő helyében? Hogy éltem volna túl? Hogy nem szakadtam volna bele ebbe az egészbe? Ő kitartott és tulajdonképpen felépített magának egy életet, amit már talán senki sem vesz majd el tőle.

Összességében nem volt egy rossz könyv. Tanulságos, de nem túl könnyű olvasmány. Köszönet érte a General Press Kiadónak

Hozzászólások