André Aciman – Szólíts a neveden

“Csak várj és remélj.”

Ha egy romantikus történetet olvasunk, valahol mélyen elvárjuk tőle, hogy happy enddel végződjön. A csalódásokkal teli valóság elől a könyvek, a filmek, a sorozatok világába menekülünk – mi értelme lenne ennek, ha ott aztán ugyanaz a végkifejlet várna minket? Persze, egyes regények az utolsó pillanatban rántják ki a kezünk közül a boldog befejezést és van, hogy hatalmas áldozatok után, kissé keserédesen kapjuk meg azt. Mégis minduntalan keressük.

Annak, aki más, ebben a világban valamennyivel kisebb esélye van arra, hogy megkapja a saját “boldogan éltek amíg meg nem”-jét. Papolhatunk a nők és férfiak, ciszek és transzok, heterók és az LMBTQ-közösség tagjai közti egyenlőségről, az elfogadásról, arról, hogy már más időket élünk, ez attól még így van. Ha az előbújást elfogadás is követi, a párkeresés attól még nem egyszerű, akár hiszel a Nagy Ő-ben, akit neked teremtett az ég, akár nem. Bármilyen korban is légy, önmagad és lehetőségeid feltérképezése időnként felér egy olyan kalanddal, mint amilyenre Zsákos Bilbó indult el, csak itt a sárkányok, az orkok álruhát viselnek, a törpék vagy veled vannak, vagy ellened, és van egy pont a történetben, amikor egyedül vagy a világgal szemben, egyedül kell harcolnod. De megéri, nem?

“Miattad lenni önmagam.”

André Aciman 2007-ben megjelent, azóta már öt nyelvre való lefordítást és egy filmadaptációt is megért regénye, a Szólíts a neveden a 80-as évek Olaszországába repít el minket. Elio már ki tudja, hányadik nyarát kezdi úgy, hogy szobáját egy filozófusnövendéknek adja át. Családi nyaralójukban sorra jelennek meg a doktoranduszok, tudósok, hogy egy-egy tanulmányukat megírják, majd kiadassák. Ezen szokás által ismerkedik meg a fiú a nála hét-nyolc évvel idősebb Oliverrel, akivel fokozatosan ismerik meg egymást. Vonzalmuk szinte azonnal kialakul, de heteknek kell eltelnie, mire Elio viszonzás reményében megteszi az első lépést. Kettejük kalandos kapcsolatát követi végig a regény, egészen negyven-ötven évvel azután a nyár után.

Először fel sem tűnhet az olvasónak, a szerző mekkora hangsúlyt helyez Elio belső vívódásaira, hiába olvashatjuk végig a történetet az ő szemszögéből. Az, hogy zenei tehetséggel és koránál nagyobb műveltséggel van megáldva, semmit sem nyom latban ahhoz képest, mennyire új neki, hogy a saját neméhez vonzódik, és mennyire múló hóbortnak, holmi meghibásodásnak véli olykor a vágyat és az érzelmeket, amiket Olvier iránt táplál, még azután is, hogy azok viszonzásra lelnek.

“– Aki sokat olvas, rendszerint rejtőzködik. Elrejti önmagát. A rejtőzködők pedig ritkán vannak jóban magukkal.”

Bár a történet kettejükre összpontosít, érdemes az olykor felbukkanó mellékszereplőknek is figyelmet szentelnünk, hiszen végezetül ők is formálják a két férfit. Ilyen Vinimi, az Elioék szomszédságában lakó leukémiás kisgyerek, vagy a költő, akinek felolvasására kétszer is elmennek. De ugyanígy felkeltheti érdeklődésünket Elio édesapja, vagy Marzia, az utcájukban lakó szépség.

Összességében tehát a Szólíts a neveden egy új, igencsak egyedi szempontból közelíti meg a szerelmet, függetlenül attól, hogy az két azonos nemű ember között jön létre. Olaszosan művészi, filozófikus, hol szívbemarkoló, hol megnevettető. Tipikusan az a regény, ami az elején talán nehezen szippant be, de amikor megteszi, utána nem ereszt, még akkor sem, ha már az utolsó oldalon is túl vagy.

– Nekem tetszik, ahogy fogalmazol. Miért becsülöd le magad örökké?

Vállat vontam. Akkor most az önkritikámat kritizálja?

– Nem tudom. Talán, hogy ne te becsülj le.”

Hogy kinek ajánlott? A szerelem szerelmeseinek, a csizma alakú ország rajongóinak, és mindenkinek, aki másfajta Happy End-re vágyik, mint amit megszokott.

Hozzászólások