A Kaidzsú Állatvédő Társaság

John Scalzi-tól már megszokhattuk, hogy nem áll tőle távol a kísérletezgetés, a játék a dimenziókkal és a különféle írói megoldásokkal. Legújabb könyvében, A Kaidzsú Állatvédő Társaságban sem hazudtolja meg magát; ennek a kötetnek a képében egy olyan sci-fit tett le az asztalra, amelyet még a műfajtól idegenkedők is szeretni fognak.

A történet a Covid19 járvány kitörésének kezdetén játszódik. Főszereplőnket Jamie Gray-t éppen elbocsájtják, így, hogy valahogy fenntartsa magát kénytelen lesz egy ételszállító applikáció futáraként dolgozni. Egy alkalommal azonban, mikor éppen kiszállít, összefut egy régi ismerősével Tommal. A férfi, aki elmondása szerint egy „állatjogi szervezetnek” dolgozik, felajánl Jamie-nek egy rakodómunkás állást. Ő pedig – mivel bármi mást szívesebben csinálna jelenlegi munkáján kívül – el is fogadja azt.

Innentől veszi kezdetét aztán az igazi őrület. Tom azt ugyanis elfelejti megemlíteni, hogy ezek az állatok, akikkel a szervezet foglalkozik még csak nem is a Földön élnek – vagy legalábbis nem a mi Földünkön. Ahhoz, hogy gondot tudjanak viselni rájuk, át kell kelniük egy másik dimenzióba, egy trópusi éghajlatú világba. Itt élnek a kaidzsúk, akik szintén nem hasonlítanak egyik mi dimenziónkban élő állathoz sem. Ezek az állatok hatalmas, dinoszaurusz-szerű teremtmények, akik nem mindig veszik jó néven ha emberek tolakodnak be a világukba.

Ha pedig még mindez nem lenne elég, rövidesen kiderül, hogy nemcsak az állatvédő társaság, hanem néhány kevésbé jóindulatú ember is utat talált magának ebbe a világba és ennek eredményeképpen akár milliók is az életüket veszthetik a mi Földünkön.

Azt már az elején érdemes leszögezni, hogy nem vagyok túlzottan nagy sci-fi olvasó, így kicsit félve kezdtem neki ennek a regénynek. Azonban rövidesen kiderült, hogy mindez felesleges volt, ugyanis A Kaidzsú Állatvédő Társaság nem az a nagyon keményvonalas sci-fi, így még akár a kezdő sci-fi olvasók vagy éppen a műfajtól idegenkedők is élvezhetik.

A kötet természetesen nem hibátlan és nyilván bele lehetne kötni abba is, hogy nem tartalmaz igazán mélyreszántó gondolatokat, de a legjobb az, hogy nem is akar. Ahogy azt a szerző maga is leírja a köszönetnyilvánításban; „[…] Könnyed és dallamos, hárompercnyi könnyen énekelhető refrénnel és kórussal, hogy aztán az olvasó simán folytathassa a napját, remélhetőleg egy mosollyal az arcán. […] Néha mindnyájunknak szüksége van egy popdalra, főleg egy hosszabban tartó sötét időszak után.”  Nagyon üdítő látni, mikor egy könyv nem akar több lenni, mint ami és nem veszi feleslegesen túl komolyan magát.

– Nem túl egyértelmű kicsit a Godzilla filmkészítői után elnevezni a bázisokat? – kérdezte Niamh.
– De az – ismerte el Tom. – Büszkén vállaljuk. Muszáj, mert hát mi mást tehetnénk, nem igaz? Mégsem csinálhatsz úgy, mintha nem tudnád. És nem is csak a kaidzsúfilmekről van szó. Fogalmad sincs, milyen nehezemre esett nem azzal üdvözölni titeket az előbb, hogy „Isten hozott a Jurassic Parkban!”
– A Jurassic Park szereplői nem jártak valami jól – mutattam rá. – Se a könyvben, se a filmben.

Kikapcsolódásnak pedig tökéletes. A szereplők szerethetőek, Jamie-ék csapatának tagjai között nagyon jól működik a kémia, az állandó beszólogatások nagyon jól megfűszerezik az egyébként is jó tempójú történetet. Kedvenc szereplőmnek talán Aparna-t mondanám, aki amellett, hogy rendkívül okos, minden szituációt hideg fejjel végig tudott gondolni és többször is ő fogta vissza a csapatot attól, hogy fejjel rohanjanak a falnak.

Az egész könyv nagyon jó ritmusú, olvasmányos és izgalmas, bár a fő történések a századik oldal környékén indulnak be. Innentől kezdve pedig az ilyen regényeknél szinte szokásos forgatókönyvet olvashatjuk; ismerkedés az állatokkal, menekülés, egy kis tudomány, bonyodalom, még egy kis tudomány, kaidzsúk, még egy kis menekülés, harc a gonoszokkal, lezárás. Minden kiszámíthatósága ellenére a történet mégis végig izgalmas tudott maradni a számomra és nagyon érdekes volt közelről is látni, hogy pontosan mik is azok a kaidzsúk, amik annak ellenére, hogy bármikor képesek lennének elpusztítani minket ugyanazt akarják csak, mint mindannyian: békében élni. Azt hiszem kijelenthetem, hogy én azokat a részeket élveztem leginkább, mikor egy-egy ilyen állat közelébe kerültünk.

– Edward és Bella? – vontam fel a szemöldökömet. – Csak nem a kicseszett Alkonyatból vettél neveket ezeknek a kaidzsúknak?
– Én aztán nem – mondta Satie. – Ha rajtam múlik, én a Sid és Nancy nevet adom nekik. Jobban illik a személyiségükhöz. De engem senki sem kérdezett. Egy magatokfajta milleniál bűne a dolog.

Amiben ez a regény nagyon erős volt az a világépítés. Az, ahogyan az író megteremtette ezt a Földre hasonlító, ám attól mégis nagyon sok mindenben eltérő dimenziót az nagyon szép munka volt. Nagyon érdekes volt olvasni a tudományos(abb) részeket is, amelyben magyarázatot kapunk ennek a dimenziónak néhány furcsaságára. A trópusi környezet és az, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat ránk valamilyen állat- még csak nem is feltétlen a kaidzsúk- kicsit nekem a Jurassic Park életérzést hozta vissza. A kaidzsúkról pedig, mint már fentebb említettem szintén nagyon izgalmas volt olvasni és ahogy haladtunk előre a történetben nekik is számos meglepőbbnél meglepőbb titkuk került napvilágra.

– Az Arany Csapat legutóbbi geológusa a visszavonulás mellett döntött, miután lényegében vissza kellett varrnunk az egyik végtagját. Kétszer is.
– Ó.
– Na jó, ez így nem egészen pontos. Nem ugyanazt a végtagot kellett kétszer visszavarrni. Két különböző végtagról beszélünk.

A befejezést kicsit lehetett volna tovább nyújtani szerintem, bár az is igaz, hogy akkor lehet nem lett volna annyira izgalmas és filmszerű.

Összességében tehát én mindenképpen ajánlanám elolvasásra A Kaidzsú Állatvédő Társaságot azoknak is, akik szeretik a sci-fit és azoknak is, akik kissé idegenkednek tőle. Jó belépőkötet lehet a műfajba, amit bárki tud élvezni, aki szereti a pörgős, filmszerűen akciódús történeteket.

A recenziós példányért köszönet illeti az Agave Könyvek!

A. K. Larkwood – A Kimondatlan Név

Hozzászólások