A Duna a Lánchídról
A Duna parton állok és az örvénylő vizet nézem. Innen fentről nem látszódik, milyen erős a sodrása, milyen mély és milyen hosszú. Viszont látom mennyire nem kék, mennyire koszos és mennyi fadeszka úszkál benne. Azon gondolkozom honnan jöttek azok a fadarabok, mitől habzik a víz széle a sziklák között, és hova lett a kéksége. Magam alá nézek, áthajolok a korláton és a Duna mély feketeségét nézem. Elgondolkozom, mit tennék, ha beleesne a szemüvegem. Ha leesne a fejemről és én utána ugranék, akkor vajon meglelném-e? Mennyi más elveszettnek hitt tárgyat találnék még a Duna vizében? Megtalálnám a saját szemüvegem és még másokét is? Megtalálnám a régi virágmintás hajpántom, amit még a Duna egy mellékágában vesztettem el? Érméket találnék a múltból és a jövőből? A kósza fadarabok közé akadva halott szerelmeket találnék és eldobott életeket? Meglelném azt a palackpostát, ami sohasem érkezett meg? Álmok és remények mellett süllyednék? Lehet olyan sötét odalent a Duna, hogy nem is látnék semmit. De ha világos is van, mint nappal a háztetőkön, akkor sem ismerném fel, sem a kétségbeesést, sem a lehetőségeket, hiszen nem lenne rajtam a szemüvegem. Mivel, hát azért ugranék be a Dunába.
Felkuncogok. Sohasem ugranék bele a Dunába. Nincs elég jó indokom.
Megdörren az ég, sötét felhők borítják el a láthatárt, úgy érzem alulról és felülről is ugyanaz a rengeteg szorít a horizontra. Elkezd kiürülni a Lánchíd, mindenki menedéket keres. A folyó duzzad, pulzál, ki akar szakadni a hétköznapi medréből. Megbabonáz az erőfeszítése, amivel szabadulni akar. Arra gondolok, én is ezt az erőt akarom. Ennek a reményében fordulok át a korláton.
A turisták a távolodva nézik a hattyútáncom, ahogy a felszínen maradásért küzdök. De a Duna erősebb nálam. Utolsó lélegzetet veszek, mikor a felborít egy hullám és felkészülök, hogy megtaláljam a palackpostát, az elveszett órákat és elhajított érzelmeket. Levegő nélkül nem élhetek – ezért mélyet szippantok a vízből. Állítólag megfulladni euforikus érzés. Most viszont valami más tolul a tüdőmbe, nem víz, nem is levegő, hanem a valóság.
