Művészsarok Novella Ti küldtétek

Rainy Laney – Macbeth átka

By
Figyelem! Igaz történet alapján…
A közönség áhítattal nézte a színpadot, ahol az elátkozott Shakespeare-darabot adták elő. Fantasztikus színészek, élethű alakítások, meggyőző szavak. Ellenére minden ártó jelnek.
Amszterdamban, 1672-ben járunk. Egyszer már betiltotta a király ezt a darabot, most mégis egész Európában a színpadra küldték, nem törődve az átokkal, ami ezt a művet, a Macbeth-et sújtja. Az állítólag 1606-ban íródott drámát ugyanis elátkozták, gonosz szellemek ülnek rajta és minden szaván. Az író olyan dologhoz nyúlt az írásánál, amit békében kellett volna hagynia, nyugodtan a környezetében.
Egyesek úgy tartják, hogy maga az író direkt tette ezt, valaki szerint viszont a király, akinek akkoriban írták, hogy más ne láthassa a művet. Kétséget kizárólag a darab el van átkozva. Shakespeare nem keresheti a kifogásokat, Ő tette ezt, olyan tiltott szavakat adott a boszorkányok szájába, amik elterjedt átkok voltak akkoriban, kísértette a sorsot és Istenét, nem törődve a következményekkel. Szokták is mondani, a művészetért mindent, nem?
A mű rengetegszer átíródott, talán még részeket is kihagytak belőle, hátha megszűnik a balszerencsés sorozat, de a boszorkányok szerepe kihagyhatatlan volt, már nem lehetett száműzni az ártó szavakat: “Lócsont, sárkány pikkelye, Éji konkoly gyökere, Múmialé iszonya, Cápa sózott uszonya, Vaksötétben letépett Holdfényittas beléndek, Törökorr, bak epéje, Pogány zsidó veséje…”
Most, 1672-ben a közönség mereven nézte a színpadot, kacagva az átkon, bármin, ami azt mondja: a Macbeth-ben szereplő díszletek, jelmezek és kellékek balszerencsét hoznak. Legyintettek arra is, hogy az első előadáson a főszereplő hirtelen megbetegedett, majdnem meg is halt, és magának a szerzőnek kellett átvennie a helyét. Nevettek mindenen, sosem hittek eléggé. A színészek között is voltak akik magasról tettek a tényekre, de voltak akik tartottak az átoktól, attól, hogy belemenjenek egy olyan dologba aminek akár haláleset is lehet a vége.
A nézőtéren néma csönd uralkodott, a feszültség, mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. A színfalak mögött sürgölődtek a színészek, a nem kellő jelmezeiket úgy dobták el maguktól, mintha azok tüzet fogtak volna. A Macbeth-et alakító színész kacagott rajtuk, nevetve figyelte, amint Duncan nagy ívben elkerüli a banyák jelmezeit, sőt magukat a színészeket is.
– Na, mi van? Csak nem félsz? – röhögött Macbeth és átvágott a jelmezek között Duncat alakító társa felé. Éppen ráértek és nem kellett a színpadon tettetniük a halálukat, boldogságukat vagy szerelmüket bárkivel. Mert az ember a színpadon általában tettet valamit, hazudik akár, annak adja ki magát, amit a közönség elvár. Az élet nem ilyen?
– Mindjárt mi jövünk – motyogta Duncan, és mivel nem bírta elégszer hangoztatni elmondta még egyszer: – Rossz előérzetem van – tördelte a kezeit, mint egész nap. Ő hitt az átokban, és a szerepét kíváncsiságból vállalta el, szerepelni akart egy Shakespeare darabban. De most már kezdte úgy érezni, hogy hiba volt az egész. A próbákon is történtek apróbb balesetek, nem olyan nagy szabásúak, de Macbeth még mindig nevetett az egész hisztin az átokkal kapcsolatban.
– Ugyan, mi történhetne? – tette fel a költői kérdést, hátha ezzel bátorítja a társát, akit majd a darabban meg kell ölnie, persze nem igazából. Hátba veregette Duncant, majd elment megkeresni a kellékfegyvert. Eközben Duncan egy másik szereplőnek folytatta a mondandóját, azzal kapcsolatban, hogy itt ma valami történni fog.
– Persze, egy színdarab és egy tapsvihar – horkantott amaz. Mivel Duncan szavai nem találtak együtt érző hallgatóságra, csöndben elfoglalta helyét a függöny mögött, miközben agya lázasan pörgött. Valahol belül, a lelke mélyén érezte a balszerencsét, és ha nem is vele, de valaki mással történni fog valami rossz. Sosem rettegett még ennyire a színpadtól, a rossz érzés kergette az elméjét, nagy akaraterő kellett neki, hogy a teste ne rohanjon el sírva, üvöltve. Gyorsan a homlokára tette kezét, hátha lázas, de nem érezte különösebben melegnek a fejét. Majd idegesen körbepillantott, felmérve a színészeket, esetleg köhög-e valamelyik, izzad-e valaki betegségtől. Amint végzett a közszemlével a kellékeket és a díszletet is végigmérte, egy gyenge, elszakadt kötél után keresgélve. Igaz, nem látott semmit, de aggodalma fent maradt.
Macbeth a színpadon állt, várta Duncant, most jön az a jelenet, amikor el kell vennie az életét. Színpadiasan haláljelent. Számtalanszor begyakorolták ezt a részt, látta a lelki szemei előtt, a fejében a próbákat, azt ahogy Duncan ál-halálhörgéseket hallat, és úgy tesz mint aki meghalt, térdre rogy. A közönség imádni fogja – gondolta magában. Ezek az emberek szeretik a tragédiát, ha sírhatnak, ha láthatják mások nyomorát. Ő maga nem értette ezt a bizarr vonzalmat, amit az emberek éreztek a halál iránt, ahogy a fellegekbe emelték azokat a műveket, amelyekben elbukik a jó, az ártatlan. Bravo! Micsoda dráma! – szokta ezt hallani, ahogy állva tapsolnak és még most sem fért a fejébe. Rengeteg ember, akik annak örülnek, ha kesereghetnek.
Duncan belépett a színpadra, az aggódásnak nyoma sem volt az arcán, kiválóan alakította szerepét, és vedlette le önmagát. Habár belül még mindig sejtette, és érezte, hogy közeleg az a valami, az a balszerencsés fordulat, érezte, hogy az átok lassan munkálkodik a színpadon, a közönség terén, a színfalak mögött.
Szavaltak, dulakodtak, mindent, ahogy a próbán begyakorolták. Macbeth pedig felemelte a tőrt, tökéletesen illet a markába, de mégis… valami különös, valami más volt. Már ő is érezte. Eljött a döntő pillanat. A férfi meglendítette a kést és Duncanba szúrta, vér spriccelt szét, Macbeth látni vélte az előtóduló átkot a sarkokban, a sötétben, a függöny mögül. Apró hangok hallatszódak, ahogy a kellékfegyvernek hitt, igazi kés átszúrta Duncan ruháját, majd a bőrét is. A vér kifolyt a seben, beszennyezve a Macbethet alakító színész kezét. Megfogta a kezét a vörös nedű, soha többé le nem moshatja magáról ezt a szennyet, ezt az átkot.
Innen minden gyorsan történt. A közönség csöndben, áhítattal nézte a pillanatot, a kritikusok elégedetten bólintottak. De ez a csodálat csupán pár másodpercig tartott, hiszen Macbeth ijedten iszonyodva lépett hátra, úgy dobva el a tőrt, mintha az megégette volna. Az agyában milliónyi kérdés, mondat bukdácsolt, követte egymást. Hitetlenül, ijedten nézte társa arcát, amint az tiszta őszinteséggel esik térdre, és borul arccal előre, le a talajra. Teste körött gyűlt a vörös tócsa, egyre nagyobb lett. Izmai rángtak, hörgés tört fel a torkából, ujjaival a padlót kaparászta. Macbeth még két lépést hátrált.
A színfalak mögött a határozottabb színészek próbálták súgni neki a szöveget és vadul hadonásztak, suttogva ordibálták: Mit csinálsz?! De Macbeth nem reagált, iszonyodva bámulta Duncant, míg végre egy-két színész berohant a színpadra. Egy női színész elájult és kifordult a függöny mögül, a közönség megijedt, szörnyülködő kiáltások hallatszottak innen-onnan. Igazi felfordulás támadt, voltak akik menekülni próbáltak, el a helyszínről, messze a színháztól. Voltak a kíváncsi természetűek, próbáltak a tömegbe közelebb nyomakodni a hullához.
Duncan érezte, ő megmondta, ő tudta, hogy történni fog valami. Az átok tovább szedte áldozatait.

Rainy Laney
Köszönjük a beküldést!

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: