Suzanne Collins – Énekesmadarak és kígyók balladája
Suzanne Collins trilógiája, az Éhezők Viadala hatalmas népszerűségnek örvendett jó néhány évvel ezelőtt, most pedig megjelent az előzménykötete is, az Énekesmadarak és kígyók balladája. Ha kíváncsi vagy, hogyan zajlottak a viadalok a kezdetekben, milyen küzdelem árán épült fel a lenyűgöző aréna, hogyan került Coriolanus Snow oda, ahol a számunkra ismert filmekben és könyvekben van, akkor ne habozz elolvasni. A rajongóknak pedig egyenesen kötelező!
A regény középpontjában Coriolanus Snow áll, aki a 10. Éhezők Viadala egyik mentora lesz. A viadalok itt még nem számítottak akkora szenzációnak, mint Katniss idejében, csupán csak egy kietlen arénába zárták be a 24 kiválasztottat, néhány fegyverrel. A korábbi viadalok során mint kiderült, semmilyen különleges bánásmód nem volt, a gyerekeket mint az állatokat, úgy tartották és még az ételt is megvonták tőlük. A kapitóliumiak azonban szerették volna felturbózni az eseményeket, pénzt gyűjteni belőle, így hát a kiválasztottak kaptak egy-egy Akadémián tanuló diákot, akik a mentoraik lettek a “játék” során.
A mentorok feladata viszont nem állt meg ennyiben, osztályzatukért cserébe segíteniük kell kiépíteni egy olyan viadalt, amit az emberek izgatottan fognak nézni, netalántán pedig még pénzt is szánnak rá. Coriolanus Snow és osztálytársai így hát elkezdenek olyan ötleteket felvetni, melyek segítségével elkezdik felépíteni az arénát és a versenyt azzá, amivé a későbbiekben majd kinövi magát.
Nagyon tetszett a regényben, hogy nem csak és kifejezetten arról szólt, hogy hogyan öldöklik egymást a gyermekek, hanem nagy hangsúly volt a viadal előtti és utána levő eseményeken is. Hogyan élték meg a fiatalok a mentorságot, ki hogyan reagált arra, hogy ő lett az egyik kiválasztott, hogyan lehetne ezt az egészet egy nagyobb szabású eseménnyé tenni. Érdekes volt már eleve ez a mentor-kiválasztott viszony, hiszen amit mi ismertünk korábban, az azt mutatta be, hogy az azonos körzet korábbi nyertese mentorálja az új kiválasztottat. Ez esetben pedig ahogy említettem, az Akadémián tanuló diákok segítették a körzeti gyerekeket.
Suzanne Collins-nak sikerült olyan érdekes karaktereket létrehoznia, akiket egyszerre gyűlöltem és szerettem. A játékmester, dr. Gaul egyszerűen viszolygást váltott ki belőlem, egy olyan szereplő lett, akitől felállt a szőr a hátamon ugyanakkor mégis lenyűgözött. Sőt, talán az egyetlen olyan is lett, aki által semmilyen meglepetés nem ért. Nem csalódtam vagy lepődtem meg egyetlen tettén sem. Hasonlóan érdekes volt Sejanus, Coriolanus egyik iskolai társa, aki a Második körzetben született, családjának mégis sikerült felverekedniük magukat a Kapitólium lakosai közé. A fiú – valamint az anyja – teljesen elveszettnek érezte magát az új környezetben, és a viadallal sem sikerült kibékülnie, ami bizony problémát is okozott számára.
Természetesen nem maradhat ki a felsorolásból a főszereplő Coriolanus és a mentoráltja, Lucy Gray sem, aki a 12. körzetet képviseli. A páros akárcsak a viadal nézőit, engem is elvarázsolt és szurkoltam nekik elejétől a végéig. A kérdés pedig nem egyszer felmerült bennem, hogy lett ebből az ártatlan, ugyanakkor mégis hatalomra vágyó fiúból, aki élelmet csempészett ki kiválasztottjának, a trilógia fő gonosza? Hiszen itt egy nélkülözni kényszerülő tinédzser, aki azért küzd minden erejével, hogy ösztöndíjat nyerjen azért, hogy a családjának ne kelljen állnia az iskoláztatását. Egy elszegényedett nemes, akinek ruháit az unokatestvére varázsolja újra és újra használható állapotúvá.
Elképesztő, hogy még így, huszonnégy évesen is mennyire magával tud ragadni Suzanne Collins világa. Napokra elvarázsolt és minden egyes percet kihasználtam az olvasására. Izgalmas volt látni azt a fejlődést, ami végig ment a regényen, mind a karakterek, mind a viadal tekintetében. Ami mégis a legjobb volt, hogy visszarepített egy általam úgy szeretett világba.
A recenziós példányért köszönet az Agave Könyveknek!
