Sarah Winman – Bádogember

Egy történet, ami egy édesanyával és egy festménnyel kezdődik. Egy férfi, akit pont akkor talál meg a balszerencse, amikor az anyja által tartott védőpajzs eltűnik mellőle. Egy lány, aki ezután lép be az életébe. És egy férfi, aki még ekkor is ott van, és sohasem tűnik el. Ezek az úgynevezett hozzávalói az Amikor isten nyúl volt szerzője második, hazánkban is megjelenő regényének, a Bádogembernek.

Attól, hogy nem emlékszel rá, a múlt még létezik. Azok a drága pillanatok még mindig ott vannak valahol.”

Biztos veled is volt már olyan, hogy úgy érezted, a melletted lévő embereket születésed óta ismered, és nem tudnál olyan emléket felidézni, amiben nincsenek benne. A legvarázslatosabb, legerősebb barátságok bármit kibírnak; távolságot, szerelmet, konfliktusokat, dúljon az két (vagy több) ember között, vagy az egyénben, a lelkében. Ritkák az ilyen barátságok, és nem tudhatod, mikor találsz valakit, aki életed végéig veled lesz jóban rosszban, kétségtelenül. Sarah Winman regénye három részre oszlik. Időrendi sorrendbe téve őket az elsőben Ellis Judd még gyerekkorában ismeri meg legjobb barátját, Michaelt. Hiába gurít eléjük az élet számtalan akadályt különböző formákban, kitartanak. Együtt fedezik fel, milyen érzés a szerelem és a vele járó kétely illetve a félelem attól, hogy a másik nem viszonozza. Együtt nőnek fel, és ezáltal úgy érzik, nem kell senki sem melléjük, nem akarnak harmadik embert, ők örökké együtt lesznek. Túlélik Ellis édesanyjának halálát – a nőét, aki miatt ők barátok lettek, és aki védőszentként áll mögöttük, akár baj van, akár nem -, önön identitáskrízisüket, a rettegett kamaszkort és a felnőttekkel való harcot. Mondhatni, ketten vannak a világ ellen, és ezzel nincs is semmi baj. Nem magányosak.

Ekkor lép be az életükbe Anne. Amikor megismersz valakit, általában félsz attól, hogy megváltozik valami – a kapcsolatod a körülötted lévőkkel, a világod, vagy te, úgy, hogy észre sem veszed. A negatív változástól félsz, attól, hogy egy új ismerős mit indíthat el, mit hozhat magával az életedben. Hármójuk esetében ez mégsem következik be. Megváltozik az életük, ugyanakkor olyan marad, mint régen, egy emberrel kiegészülve. A lány olyan kettejük kapcsolatában, mint egy hiányzó kirakósdarab. Tökéletesebben nem is mehetnének volna a dolgok. Ellis szerelmes lesz belé, érzései pedig viszonzásra lelnek, miközben Michael támogatja mindkettőjüket.

A második részben Ellis immár kiüresedett férfiként van jelen. Dolgozni jár, mint mindig, ám most egy sötét, magányos házba tér haza, ahol a szőnyeg egy ideje egyedül az ő lába nyomát hordja magán. Anne balesetet szenvedett, Michael sehol, a körülmények homályosak. Ellis darabról darabra próbálja összerakni a múltban történteket és azt, hogy jutott oda, ahol most van. Végül édesapja egy dobozt nyom a kezébe, ami talán megadhatja neki a válaszokat.

“Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy fecske szelíden a földre zuhan.”

Végül Michael naplójában követhetjük végig hármuk történetét az elejétől a végéig, és azt, ami akkor történt, amikor sem Ellis, sem Anne nem volt vele. Milyen volt szerelmesnek lenni a férfiba? Milyen volt mellette és a felesége mellett leélni az életét? Milyenek voltak az utolsó napok – és hogy is volt az a baleset?

“Én voltam a fantázia, ami a valóságban csalódást okoz.”

Keserédes, ez a legjobb szó a Bádogemberre, ami leginkább a történet végén nyer értelmet. Az a fajta könyv, ami pont a fájdalmával, az életszerűségével, és ugyanakkor a kicsit meseszerűségével szippant magába. Képzeld el, hogy egy hercegnő úgy találja meg a szőke hercegét, hogy semmi rossz nem történik vele közben, aztán egymás után jön az összes gonosz mesebeli lény, míg végül a hercegnő maga zárkózik be a toronyba, és várja meg, hogy a története véget érjen. Össze-vissza váltogatjuk az idősíkokat, de amikor kell, már értjük, miért így építette fel a regényt az írónő. Közepesen nehezen olvasható könyv – van egy határ, amin át kell lendülni ahhoz, hogy az esztétikával, gyengédséggel és nyárszerű idillel felhigított szomorúság és kiábrándultság magával ragadjon. Akkor viszont az utolsó oldal után sem ereszt, tipikusan az a történet, ami miatt a szőnyegeden vagy az ágyadban fekve a plafont fogod bámulni. De megéri.

Forrás: Moly

Hozzászólások