Filmek

Filmajánló: Pont az a dal

Ahogy észrevettem, a mai generáció tagjai minduntalan visszatérnek oda, ahonnan elindultak. Uralja a zeneipart bármennyire is a technozene, az elmúlt évtizedek ikonjai újra és újra felbukkannak valaki más feldolgozásában. Aki egyszer felküzdötte magát arra a szintre, ahol Michael Jackson, David Bowie vagy Witney Houston van, alighanem ott is marad. De mi ennek az ára, meddig szárnyalhatnak a 60-as, 70-es évek sztárjai a huszonegyedik században? Többek között erről és az önmegvalósításról szól a Pont az a dal (The High Note).

A film főszereplője Maggie (Dakota Johnson), akinek kis híján egy álma valósult meg azzal, hogy a világhírű énekesnő, Grace Davis (Tracee Ellis Ross) személyi asszisztense lehet, noha főnöke a nevét sem tudja, a szava pedig semmit sem nyom lattban a többiekéhez képest. A lány kiskora óta producer akar lenni, szabadidejében Grace leghíresebb dalait keveri újra. Munkáját kitűnően végzi, és nem úgy tűnik, hogy el fog tudni mozdulni ebből a biztos pontból, amíg meg nem ismerkedik David Cliff-fel (Kelvin Harrison Jr.), a hobbizenésszel. Amellett, hogy a kémia rögtön működésbe lép köztük, Maggie rendkívüli potenciált lát a srácban, és úgy dönt, a producere szeretne lenni. Kapcsolatuk azonban hazugságra épül, ez pedig elég ahhoz, hogy előbb-utóbb össze is dőljön.

Történet szempontjából a film semmi újat nem nyújt, betétdalok és mögöttes üzenet terén azonban van mit felmutatnia, még ha nem is tökéletes. A cselekmény főleg Maggie-re fókuszál, azonban érdemes odafigyelni Grace szálára is, hiszen a lényeg ott bújik meg. Ha annyira nem is, mint a huszadik század végén, de továbbra is boncolandó téma az, mennyire tud érvényesülni egy színesbőrű, főleg, ha nő. A filmnek nagyjából a fele vagy a háromnegyede körül Grace a következőt mondja:

“A könnyűzene történetében csak öt olyan negyvenen felüli nő volt, akinek listavezető lett a slágere. És csak egy volt fekete.”

Olyan nagy jelentősége van ennek a két mondatnak, és annyi mindent ki lehetett volna még belőle hozni – ahogy az az egész filmről elmondható. IMDB-n és Snitten is meglehetősen alacsony, 6.1-es értékelést kapott. Nem lehetne rossznak nevezni, egyszerűen csak annyira a már lerágott csontnak számító “kisember” sémára épült, hogy az a kétórás játékidő alatt kissé sok, hiszen többet is ki lehetett volna hozni belőle. A film a zeneipar kizsigerlő, beskatulyázó mivoltát is a középpontba állítja, de nem hagy elég időt a kibontakozáshoz.

Megéri-e megnézni? Egyszer mindenképp, ízléstől függetlenül. Azonban inkább azoknak ajánlott, akik könnyed, egyszerre új és ismerős moziélményre várnak, és biztosak akarnak lenni abban, hogy nem fognak csalódni. Nem a magamfajtáknak, akik szeretnek a sorok mögé látni, és ezt meg is teszik.

Hozzászólások