Neil Gaiman – Tükör és füst
Mi van, ha Hófehérke vámpír volt, és a gonosz mostoha nem is olyan, mint amilyennek a mesékben leírják? Mi történik, ha valaki, aki nem tud nemet mondani a leértékeléseknek, bérgyilkost akar fogadni? Mi és hogyan okozhatja egy angyal halálát? Mennyire lehetnek valódiak a bűvészmutatványok, amiket a cirkuszban látunk? Többek között ezekre a kérdésekre adja meg a választ Neil Gaiman méltán híres novelláskötete, a Tükör és füst.
Avagy a gyűjtemény, amelynek még a bevezetőjében is el van rejtve egy novella, ami magába szippanthat bennünket, mielőtt még megtudhatnánk, melyik elbeszélést mi ihlette, meddig készült, hogyan íródott és melyik antológiában található meg. Neil Gaiman, akiről már többször is írtunk korábban, a saját mágiájával, néhol vicces, néhol szinte túlvilági elbeszélőmódjával kalauzol el minket egy másik világba, ami mintha tükörképe lenne a miénknek, mégis, a füst homályából olyan dolgokkal találkozunk, amik csak a túloldalon léteznek.
Egy férfi fiatalkorának Aphroditéját keresi, aki mindig tizenkilenc éves, mindig máshogy néz ki, és mindig olyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megjelent. Egy könyvelőirodában dolgozó vérfarkas – megint – túléli a világvégét, majd a következő novellában lefizetik, hogy öljön meg egy szörnyeteget, aki sorra gyilkolja a helyi drogbáró vevőit. Egy fiú hosszú éveken keresztül alkudozik egy, az életét felfalni szándékozó trollal. Egy idős asszony egy párdolláros boltban megtalálja és megveszi a Szent Grált. Egy család piknikezni megy a világ végére. Egy könyvmoly fiú életét követhetjük végig, mely nemcsak Moorcock stílusában íródott, de a szerző imádatának jegyében telik. Az ördög éjszakánként macska képében meglátogat egy házat, melyben egy egykori angyal fekete macskaként tanyázik. Egy esküvő előtti közös iszogatás érdekes fordulatot vesz.
“Fiatalkori világnézetem részét képezte, hogy az éjszaka tele van kísértetekkel és boszorkányokkal, amik mind éhesek, csapkodnak és tetőtől talpig fekete öltözéket viselnek.”
Vannak ijesztőek. Vannak humorosak. Varázslatosak. És sokkolóak. Össze-vissza, mégis valahol rendszerezetten, egy olyan kerek egészet alkotva, ami más novelláskötetekről nem mindig mondható el, vagy legalábbis nem így, nem ilyen stílusban. Nem először olvastam Neil Gaimantől, fokozatosan falom a könyveit. Elmondhatom, hogy eddig ebben a kötetben “hallatszott” leginkább az ő egyedi, megismételhetetlen írói hangja, ami miatt máig millióan imádják. Különösen tetszett, hogy a Tükör és füst talán legerotikusabb novellájáról azt nyilatkozta a bevezetőben, hogy évekig tartott a befejezése és több antológiáról is lemaradt, amire be akarta küldeni, ugyanis annyira zavarba jött, hogy ki kellett lépnie a dokumentumból, amíg az arca vissza nem nyerte az eredeti színét. Számomra az egyik legfontosabb szempont egy könyvben az, hogy ha több szemszögből íródott, különbözzön a stílus, az elbeszélésmód. Bár ezzel – gondolom – mindenki így van. Elmondhatom, hogy az olvasott novellák mindegyike megfelelt ennek az elvárásnak. A tizenhetedik századi krónikástól kezdve az Angliába látogató tősgyökeres amerikain keresztül a gép előtt ragadt videojátékfüggőig számos hangon megszólal a szerző, sőt, az egyik elbeszélésben nemcsak ő, de a családja is szerepel, ami kölcsönöz egy kis valóság-zamatot a történetnek.
“Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés, kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné. Kivéve Az ember fiait, az többnyire magától íródott. A legbosszantóbb kérdés, amit föl szoktak tenni nekünk – nekünk, mint íróknak – úgy szól: „Honnan szedi az ötleteket?” A válasz pedig: egybeesésekből. Összejönnek a dolgok, a megfelelő komponensek, aztán hirtelen: abrakadabra!” – Neil Gaiman
Összegzésként tehát aki még nem ismeri Gaiman történeteit, ezzel a könyvvel nyugodtan elkezdhet ismerkedni velük, nem fog csalódást okozni, ahogy annak sem, aki már olvasott tőle. Megvan benne az a plusz, az az egyediség, az a hang, ami minden íróban – csakhogy ő ezt szinte a végletekig ki is aknázza, és most már ugyanolyan név az irodalomban, mint H. P. Lovecraft, Edgar Allan Poe vagy esetleg William Shakespeare. És mint mindenki, aki ír, ő is időnként blokkokba ütközik, ami némelyik elbeszélésén meg is látszik. Ettől függetlenül élvezhető véleményem szerint mindenki számára, csak a kor szab határt az olvasásélménynek, az sem egetrengetően.