Neil Gaiman: Sosehol – A legegyedibb útikönyv Londonról
A legtöbb embernek nem jelentenek sokat az útikönyvek. Még ha valaki vesz is egyet, inkább keresnek választ egy adott kérdésre, mint hogy végigolvassák az egészet. Ugyanez az ember a könyv megvétele után lehet, hogy egyenesen az interneten keres rá arra, amit tudni akar, legyen az útmutató bármennyire is aktuális. Ennek az okát senki sem tudja, ám eléggé úgy tűnik, hogy ez egy világszintű jelenség annak ellenére, hogy az útikönyvekre továbbra is van igény a piacon. Még az olyan ismert helyekkel kapcsolatban is felüti a fejét, mint London.
Mit mondanál, ha az állítanám, hogy van egy utazási kiskönyv ami nemcsak bemutatja a várost és annak leghíresebb helyszíneit, de még szórakoztat is? Megismerheted úticélod legismertebb legendáit, miközben figyelemmel követed a szereplők történetét. Persze szó sem esik arról, hogyan utazz a földalatti metrón, vagy hogy a pénzügyi állapotod alapján melyik éttermet éri meg leginkább kipróbálnod, de ez mit sem változtat azon, hogy Neil Gaiman Soseholja ebbe az irodalmi műfajba tartozik.
A könyv volt előbb vagy az adaptáció?
A Sosehol (1996) eredetileg egy rádiójáték volt a BBC műsorában, aminek aztán lett egy tévésorozat-adaptációja. Mint más szerzők és művészek, akiknek lehetőségük van az alkotásuknak valamilyen adaptációját látni, Gaiman is azt akarta, hogy legyen valamennyi hatalma afelett, hogy milyen lesz a sorozat. Ezért valahányszor a rendezők adott jeleneteken agyaltak, Neilnek csak annyit kellett mondania:
Már megírtam ezt a regényben, ha ezt a részletet megváltoztatjuk, az az egész sztorit elszúrja.
Miközben valójában akkor és ott írta a Soseholt, amikor és ahol tudta. Ennek ellenére az aduásza hatásosnak bizonyult.
Réges régen egy brit városban…
A történet helyszíne Lenti London, egy hajléktalanokkal és az átlagember számára furcsa alakokkal teli tükörvilág. Főhősünk, Richard Mayhew munkahelyi előléptetése után és a nagyvárosba költözése után belekeveredik egy Ajtó nevű lány hajszájába annak ellenére, hogy inkább foglalkozna a saját dolgával, akárcsak bármelyik másik karakter. A lány megmentése után egy nyomozás részese is lesz – segítenie kell Ajtónak és társainak kinyomozni, ki bérelte fel a nyomukban lévő két bérgyilkost, hogy megöljék Ajtót és családját. Az olvasó figyelemmel követheti, hogyan próbál Richard kiigazodni nemcsak a helyzeten, hanem Lenti Londonon és annak metróhálózatán. Ezutóbbi ugyanolyan bonyolult és zavaros, mint Fenti Londonban – olyannyira, hogy a boltokban még a hálózat térképét ábrázoló esernyőket is árulnak.
Fent, Lent, és a valóságban
De hogyan kapcsolódik a regény Londonhoz azon kívül, hogy ott játszódik? Kezdetnek a főhős, Richard Mayhew egy Viktória-kori szociológusról, Henry Mayhewról lett mintázva, aki azáltal került be a történelembe, hogy elsőként térképezte fel London földalatti területeit. Ajtó egyik segítője, Marquis de Carabas a Csizmáskandúr oldalai közül lépett ki, bár több hasonlóság van Csizmás és közte, mint a macska azonos nevű gazdája között. A következő Lamia, aki a Soseholban egy vámpírcsoport vezetője, míg a valóságban egy emberevő szörnyeteg volt, aki utódjainak folyamatos elhalálozása után féltékenységből más anyák újszülöttjeit ölte meg.
Több karakter nem a brit folklór, hanem a város épületeinek, hídjainak, történelemmel rendelkező szegleteinek megszemélyesített alakjai. A legjobb példa erre Islington, a történet főgonosza, aki annak kezdete előtt fogságra lett ítélve Atlantis elpusztításáért. A mondák szerint Islington plébániája egyesült Clerkenwellével, miután az előbbi nem volt hajlandó eltemetni egy szegényembert, akit a Back Road sarkán találtak holtan. A két plébánia területe az Angyal szobrától az előbb említett sarokig terjedt és miután a holttestet Clerkenwellbe vitték, a helyszín a Clerkenwell-i plébániaként maradt fent London történelmében. Amennyiben az ember elolvassa a spoiler-veszélyes részeket Islington karakteréről a könyvben, több hasonlóság is felmerülhet.
Csűrt-csavart valóság
A két bérgyilkos, Croup és Vandemar, noha sem külön, sem együtt nem utalnak konkrét történelmi helyszínekre vagy személyekre, leginkább egy kéttagú céghez hasonlíthatóak. Elegáns a megjelenésük és a beszédmódjuk is, akár Richard, akár egy mindenttudó narrátor szemszögéből látjuk őket. Mivel mindig ketten vannak, sosem látod őket egyedül, a nevüket összeolvasva az embert olyan társaságra emlékeztetheti, mint mondjuk a Barnes & Noble.
Ezzel szemben a történet egy másik kulcsfigurája, Old Bailey ugyanazt a szerepet tölti be a valóságban is, mint az oldalakon. Egyfajta őrként szolgál, aki minden Fenti Londonból érkezőt ellenőriz, míg modern London megfelelője a helyiek által csak Központi Büntetőbíróságnak hívott épület minden betelepülő és turista első megállóhelye a több órás sorbanállás ellenére.
Útikönyv, vagy sem, egy ponton az olvasó észreveheti, hogy Neil Gaiman alig említi meg a leghíresebb látnivalókat, mint a Big Ben-t vagy a Hyde Parkot. A regény célja elsősorban az, hogy szórakoztasson, nem tanítani és bemutatni akar. Egy csűrt-csavart valóságot mutat meg életre keltett helyszínekkel és legendákkal, miközben egy hajszál választ el attól, hogy teljesen elszakadjunk a való élettől. A történet célja és felépítése ellenére van, aki a Soseholt segítőkészebbnek találhatja, mint bármelyik London című kézikönyvet. Ha jobban belegondolunk, az ott élők Ajtóékhoz hasonlóan nem látogatják meg a turistalátványosságokat – és ki mutathatná be jobban az úticélodat, mint valaki, aki már évek óta ott él?