Művészsarok Verseny

VERSENY – Próza második hely

By

Alice Wright
A szavak hatalma

 

Félelemmel vegyes izgatottsággal robogott be az udvarra, majd az ajtóhoz rohant. A kezei remegtek, percekig bajlódott azzal, hogy a kulcsot zárba helyezze, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Sietve a sarokba hajította a táskáját és a cipőit, majd a szobájába kocogott. Türelmetlenül dobolt az ujjaival az íróasztalán, majd mikor a gép bekapcsolt, gyorsan begépelte a jelszót. Google Chrome, Youtube, WordPad. Rákattintott az első videóra, amit meglátott, és pötyögni kezdett. A hófehér felületet pillanatok alatt ellepték a szavak; némelyiket elgépelte, a másikat nem úgy kellett írni a helyesírási szabályzat szerint, de őt ez cseppet sem érdekelte. Majd később kijavítja. Minden gondolatát, minden ötletét le akarta írni. A buszon jutott eszébe néhány sor, ő pedig habozás nélkül megragadta, és egészen hazáig a markában szorongatta, nehogy elvesszen. Az a kevés mondatfoszlány most már a gépén volt, és egyre csak terjeszkedett. Nem tudta, mi lesz belőle. Talán novella, de az is lehet, hogy egy jó hosszú regénnyé, sőt, könyvsorozattá növi ki magát. Nem nagyon törődött irományának sorsával. Hogy mi lesz vele, azt maga a mű dönti el. Az ő dolga annyi, hogy leírja, és elküldje a pályázaton megadott e-mail címre. Nem tehet mást. Így tehát csak gépelt. Kliséket, soha nem hallott neveket, nemlétező helyeket. Az egész kezdetleges volt. Sehol egy bekezdés, a sorok összefolytak, és hála az automatikus helyesírásjavítónak, ezek közül nem egy úszott piros hullámokban.
A zenék észrevétlenül váltották egymást;először rock, majd indie, végül valami örök klasszikus. Zongorák, hegedűk, gitárok. Fogalma sem volt, mennyi ideje ülhet a gép előtt. Lehet, hogy alig fél órája, de az is megeshet, hogy lassan már besötétedik. A percek múlásával néha elnyomott egy ásítást, megropogtatta az ujjait, nyújtózkodott, de tekintete egy pillanatra sem szakadt el a képernyőről. Igaz, egy idő után a szeme égett, éhes volt, és a torka is kezdett kiszáradni, de nem volt mersze elszakadni a géptől. Félt, hogy ha kimegy, és tölt magának egy bögre tejet, vagy esetleg leül vacsorázni, akkor a hirtelen löket, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik, ő pedig ott fog állni a szoba közepén, ihlet nélkül. A gondolat megrémisztette, tovább gépelt. Nem vette a fáradtságot arra, hogy leengedje a redőnyt, rokonainak köszönései, később aggodalmas megjegyzései el se jutottak hozzá, és nem csak a fején lévő füles miatt.
A történet kész volt, már csak meg kellett formázni, ki kellett csinosítani. Kapkodva rákeresett a pályázat formai megkötéseire. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Karakterszám, pipa. Betűméret, pipa. Betűtípus: Times New Roman. Sorköz, 1.25. Oldalszám a felső határt súrolja. Gond egy szál se. Illetve, de. Elszörnyedve nézett a teleírt szövegszerkesztőre, majd újabb ablakokat nyitott meg a böngészőn. Szinoníma Szótár, Értelmező Kéziszótár PDF változata, Magyar Nyelvtan és HELYESÍRÁS. Morogva félresöpört egy rakoncátlan tincset az arcából, miközben a dokumentum tetejére görgetett.
Még több óra telt el, a kurzor mindig máshol villogott. Törölt, cserélt, bénázott, visszavont, vágott. Halvány mosollyal az arcán tapasztalta, hogy műve kezd „emberi“ alakot felvenni. Enterek szaporodtak, bekezdések keletkeztek, és a végére jól láthatóvá vált az alap hármas, ami minden történetbe kell: bevezetés, tárgyalás, befejezés.
Talán már éjfél is elmúlhatott, mikor elégedetten hátradőlt a székén. A háta fájt az időtlen idők óta való előregörnyedéstől, a lába zsibbadt, a feje zúgott, szája kicserepesedett. De megérte. Elöntötte a nyugalom. Kész volt. Cím, alcím, új világ, lezárás. Végzett vele. Most már tényleg. Nem kellett többet javítania, idegeskednie. Megszületett. Rákattintott az „Új levél írása“ ikonra, és bepötyögte a pár hete sietve lefirkantott címet. Rövid, kényszeredett, ám lényegre térő üzenetet írt a dokumentum mellé a kis dobozocskába, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, vagy kételkedett volna, megnyomta a „Küldés“ gombot. A levél elment, már csak várnia kellett a lehetőleg kedvező válaszra.
Hetek teltek el. A határidő lejárt, de hiába frissítette újra és újra az e-mailjét, nem jött új üzenet. Az elején félt, majd izgatott volt, végül már csak létezett. Nem várt, nem reménykedett. Nem érzett semmit – legalábbis ezt mutatta a külvilág felé. Ő megpróbálta, nem sikerült, ennyi. Legbelül azonban inkább üresnek érezte magát. Elküldte a gyermekét, aki talán belefulladt az első útjába kerülő folyóba, de lehet, hogy csak eltévedt az irodalom hatalmas világában. Egy új szakasz zárult le mögötte. Rövid, gyors, velős szakasz, amit még kiélvezni sem volt ideje. Észrevétlenül ért véget, és mire észbe kapott, már csak ült az asztalánál, és bámulta a monitort, azon tűnődve, mit tegyen most. Emlékezett, ugyanez volt a helyzet némelyik könyvével is, amiket a könyvtárból hozott ki. Beszippantották, fogságba ejtették, majd, mikor már épp megszokta volna a világot, amibe belecsöppent, a könyv véget ért, ő pedig megint visszatért a keserű, kegyetlen valóságba.
Már elfeledkezett róla. Azóta ezer értesítése érkezett. Spamek, kevésbé fontos levelek, melyek maguk alá temették az ő rég elküldött üzenetét. Nem telt el sok idő a pályázat vége óta, talán egy hónap, neki mégis inkább egy évtizednek tűnt. Néha, amikor nem tudott mit kezdeni magával, fejében visszapörgette magában, hogy is kezdődött el ez az egész.
„ Az irodalom tanárnő, aki egyben az osztályfőnökük is volt, egy újabb versenyfelhívással érkezett az egyik órára. Rajta kívül senki sem figyelt rá, társait jó ideje nem érdekelték az ilyesmik. Kivéve, ha potyaötöst, esetleg dicséretet kaptak érte. Akkor bezzeg egymást eltaposva tolongtak, csak, hogy jelentkezhessenek. Most viszont csak unottan ültek a padokban, és vagy sugdolóztak, vagy a füzetük hátuljába rajzolgattak. Az oktató egy linket körmölt fel a táblára. Bár, látva félig alvó állapotban lévő tanítványait, legszívesebben ennyivel lerendezte volna, az Ő csillogó, érdeklődő, és felettébb lelkes tekintete miatt elmondta, amit az értekezleten lefirkantott a noteszébe, mondván, ez fontos lehet. Kevés ilyen részlet volt; nyeremények, időpontok, és külön az ő rajongása miatt a zsűri tagjait is elmondta. Persze csak azért, mert a tanárnő megismerkedésük óta jól tudta, ki az ő kedvenc írója. Figyelmesen jegyzetelt, majd az egészet kiemelte, és még egy nagy felkiáltójelet is odabiggyesztett a margóra. Az utolsó óra végét jelző csengő után egyből a közeli parkba ment, és az első padra lehuppanva előhalászta a táskájából a külön erre a célra vett írós füzetét, és fellapozta. Új oldalt kezdett, és felírta a jeligét, majd várakozva a lap szélét kezdte rajzolgatni. Háromnegyed óra múlva lemondóan sóhajtott, a füzetet és a ceruzát a táskájába süllyesztette, és elindult a buszra. Nem baj. Rengeteg ideje van még. A tökéletes ötletre pedig csak várni kell, előbb vagy utóbb úgyis betoppan.“
Emlékezett, ezután napi szokássá vált kiülni a parkba, és várni az ihletet, mely aztán valahogy mindig elkerülte. És amikor már épp feladta volna, a gondolat befészkelte magát a fejébe, és a gépig követte, sőt, még azután.
Nem sokkal, talán másfél hónappal a határidő lejárta után megkapta a levelet a pályázat zsűrijétől. Véletlenül még félre is kattintott, annyira megilletődött. Csak úgy falta a betűket. A kedvenc írója küldte.
„ Tisztelt Balogh!

Sajnálattal közlöm, hogy az Ön által beküldött mű nem nyerte el a zsűri tetszését. Legalábbis nem mindenkiét. Ezúton szeretnék Önnek gratulálni. Érdekes, változatos, különleges irományt küldött be, mely valószínüleg még a mostani könyvek között is megállná a helyét. Ritka tehetsége van az íráshoz, szinte láttam magam előtt a tájakat, éreztem az illatokat, az ízeket. Könnyedén azonosulni tudtam a főszereplővel, és annak ellenére, hogy Ön egy fantasyt írt, a megszokottnál jóval életszerűbb lett. Gyönyörűen mutatta be azt a másik világot és annak szereplőit. Ne adja fel, ezt a művet még kiadhatják, csak hagynia kell érni. Megszülte gyermekét, aki most visszatért a szerencsét látásból. Ne lökje el, nevelje nagy gonddal, és ha felnő, eressze el megint. A jó történetnek érnie kell, és szerintem az Öné egy igen jó történet. Üdvözlettel, Kovács Alíz, zsűritag“
aki soraival elérte, hogy most itt legyek. Bíztatott, dicsért, tanácsot adott. Könyveivel a legcsodálatosabb gyerek- és kamaszkort élhettem. Bálványommá vált, és tudta nélkül a mentorommá is. Művei példaként lebegtek a szemem előtt a regény megírása közben. Köszönöm, hogy ugyanabban a hobbiban, szenvedélyben, életcélban részesülhettem, amiben Ön.“

Könnyeivel küzködve rohant az anyjához, és remegő kézzel mutatta meg neki a levelet. Anyja elérzékenyülten szipogott, és vígasztalóan ölelte át. Nem értette. Ő csak az elutasítást látta, a kudarcot, nem látta az elismerést. Ő pedig tudta, hogy nem is fogja. Csak egy író tudhatja, mekkora hatalmuk volt azoknak a szavaknak, amelyeket az írónő neki intézett.
Később kinyomtatta az üzenetet, és a falára ragasztotta. A történet a „Fontos dolgok“ dokumentumába került. Nézegette, alakítgatta, hogy egy nap újra elküldhesse. Törődött vele, nevelte éveken át. Néha, amikor olyan időszakokat élt, elfeledkezett róla, de aztán mindig elővette. Mindig vele volt; egy röpke gondolat, egy emlékkép, vagy egy ötlet képében, de mindig ott volt a fejében.
Teltek az évek. Egyetemista lett, érdeklődési köre, zenei ízlése, még őmaga is megváltozott. Barátja lett, újabb álmokat kezdett dédelgetni, kevesebb ideje volt, és hirtelen több dolga akadt, felnőtt. Csak egyvalami maradt meg abból a régi időből, mikor még nyugodtan kiülhetett a parkba gondolkozni. Az a másik világ az elektronikus fiókjában, melyet novellaként küldött be, majd regényként rakta el időről időre. Nem tudta, mi lesz a történet vége. A semmivé lesz, és nyugdíjasként már emlékezni sem fog rá, vagy kilép a nagyvilágba, elszabadul, ő pedig csak nézi, és nem tesz semmit. Néha félt. Hogy gyermekét kigúnyolják, eltaszítják, őt pedig rossz anyának könyvelik el. Hogy az utóbbinak lesz igazságalapja, és elfelejti a porontyát, nem fog törődni vele, magára hagyja. Hogy a dokumentum, melyet azóta képekkel, fejezetcímekkel és alcímekkel, sőt, előszóval és utószóval is diszített, ott fog porosodni a mappája mélyén, egyedül, magányosan, míg a gépet újra nem kell telepíteni, és el nem veszik az egész.
Számtalan pályázat ütötte fel a fejét azóta, jöttek-mentek az elismerések, az apróbb díjak és jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb irományok, ám egyik verseny sem volt elég ahhoz, hogy ismét útjára engedje könyvét. A fantáziavilág jövője mindig homályba borult.
Évtizedek voltak már mögötte, mikor megelégelte a helyzetét. Ismét a monitor elé ült,  ismét órákon át pötyögött és kattintgatott, ám most másért. Címeket, számokat körmölt le kis noteszébe, kiadók serege sorakozott az e-mailjei között. Elutasították, várakoztatták. Volt, amelyik meg akarta változtatni a könyvet, volt, amelyik reményt adott neki, aztán a földbe tiporta. Nem adta fel, egymás után járta a városokat, és egy idő után kisebb lista alakult ki a fejében arról, mit kell mondania, mit fogadjon el a másik fél. Amint az egyik pont megbukott, elhagyta az aktuális helyet. Nem köntörfalazott, nem bizonytalanodott el. Tudta, mit akar, és mit nem. Mit érdemel meg a gyermeke és mit nem.
Félév. Ennyi idő kellett, hogy észrevegyék, felfedezzék. Új épületbe ment be, ám ezúttal tudta, mi lesz a vége. Felsorolta követeléseit, átadta a kéziratot – a saját magának készített másolatot a táskájában hagyta – a kiadó fejese pedig figyelmesen hallgatta. Néha megértően bólogatott, eltűnődött, de egyszer sem ráncolta a homlokát vagy vonta össze a szemöldökét. Nem értetlenkedett, nem szakította félbe. Elolvasta a történetet, majd a titkárnőjének adta, aki szintén belemélyedt. Falták a betűket, elvesztek a sorokban, percekig nézegették az illusztrációkat és a borítótervet. Nem volt kétely, őrlődés, döntésképtelenség. Nyert ügye volt, ezt mind tudták.
A könyvet kiadták, utángyártásokat kértek, folytatás és újabb történeteket kértek. Hónapokig az eladási- és egyéb listák első helyén trónolt.
Aztán eljött a dedikálás napja. Kígyózott a sor, a bolt megtelt emberekkel, akik Miatta jöttek. Tollat ragadott, megigazította piroskeretes szemüvegét. A keze görcsölt, a szeme csípett, a lába zsibbadt, de ezt egyáltalán nem bánta.
Az utolsó olvasó állt meg előtte. Nem nézett rá rögtön, hanem fellapozta a könyvet. Felemelte a fejét, hogy megkérdezze, kinek dedikálja, de torkán akadt a szó. Ő állt előtte. Frizuráját már ősz hajszálak alkották, alacsonyabb lett, vastag, feketekeretes szemüvege lett és járóbotja. Összemosolyogtak, és mielőtt az írónő megszólalhatott volna, leírta az első oldalra a saját üzenetét. Kicsit hosszú lett, ömlengős, és talán túlzott is a pillanat hevében, de nem bánta. Ha akart volna, sem tudott volna mást írni, a szívéből jöttek a sorok. Visszaadta a példányt, és látván az asszony meghatódott, döbbent, boldog arcát, örült, hogy ezt írta.
„ Kovács Alíznak,

Comments

comments

You may also like

Change Language To: Hungarian

%d blogger ezt szereti: