MűvészsarokNovella

Nyávogás és dorombolás

Megígértem magamnak, hogy lemegyek a tömb elé, elszívok egy cigarettát és soha többé nem sírok miattad. A holnapi napra már előre felkentem az alapozót, hogy ne kelljen reggel úgy a tükörbe néznem, hogy a szemem körül háromszorosára dagadt fel a bőr, egyébként pedig csak egy csíkban látok.

Közös gyerekkor, talán mondhatom bátran, hogy egymást neveltük és ahogy felnőttem, te is nőttél velem.

Tudom más egy állat élete, mint egy emberé, és hamarabb kell távozniuk a sorból.

Látom magam előtt az arcod. Ahogy nézel rám és a nappali másik feléből odasétálsz hozzám, lóbálod a farkad, kecsesen lépdelsz egyet, kettőt. A tetőablakon besüt egy fénycsík, te megtalálod magadnak és kifekszel. Odamegyek hozzád, megsimogatom a pocakod, játékosan odakapsz. Megzavartam a nyugalmad.

Elképzelem, milyen lehet most. Ismét sírni kezdek, de tudom hogy így jobb lesz.

Több mint tíz évvel ezelőtt készült rólad egy kép. Egy nagyon régi gép billentyűzetén ülsz, nézel a kamerába, és tele vagy szeretettel és vidámsággal.

Több mint tíz évvel ezelőtt együtt költöztél velem másik lakásba, semmire sem emlékszem, de ha mégis valamire, te ott voltál.

Tizennégy év. Simogatás. Dorombolás. Odafekszel a párnámra, odafekszel mellém az ágyba és mérgelődök, mert nem tudok miattad aludni. Mégis most azt kívánom, bár ne hagynál. Bár nyávognál, bár az lenne a legnagyobb problémám, hogy ki kell nyitnom a szobaajtót, hogy ki tudj menni.

Hogy egyél, hogy igyál, hogy az alomba piszkíts, hogy élj.

Itt ülök a budapesti albérletben, te Szőnyben szenvedsz egy eldugott kis zugban és várod hogy vége legyen.

Bár emlékeznék rá tisztán, amikor minden elkezdődött, és utaztunk érted és a sok cica közül téged választottunk ki.

Annyi mindent mondanék neked, de úgysem értenéd. Simogatnálak, hogy dorombolj, megetetnélek, hogy simogathassalak. Engednék neked a fürdőszobai csapba vizet, mert tudom, hogy onnan jobban szerettél inni mint a kis tálkából.

Emlékszem milyen volt téged fésülni, mennyi gubanc volt benned. Emlékszem milyen volt először úgy hazamenni, hogy megkaptad a nyári frizurád. Fejeden, kis mancsaidon, farkadon teljes hosszúság, a többi részen majdnem kopasz. Nevetséges látvány volt. De még azt is szerettem.

Ahogy földhöz lapulva szaladtál valami sötét helyre, ha ismeretlen arcok léptek be a lakásba. Ahogy felkaptad a fejed a garázsajtó nyitódására. Ahogy megnyugodtál, hogy csak mi értünk haza. Ahogy felugrottál a pultra és levertél mindent. Ahogy ráfeküdtél a laptopra. Ahogy a tévébe lógattad a farkad és nem láttunk tőled. Ahogy ültél a teraszajtón és bámultál kifelé.

Szeretnélek még egyszer megsimogatni. Hogy érezd, tényleg szerettelek. De azt hiszem ez az élet rendje. Hogy mindenki békességben létezhessen tovább, és ne kelljen szenvednie.

A sok szőr az ételben, hogy nem hordhattam fekete ruhákat, amíg otthon éltem, mert minden egyes ponton krémszínű védjegyeket hagytál.

Tiszta, szőrmentes fekete pólóban és nadrágban fogok holnap sétálni. Abban aludni. Majd abban dolgozni.

Talán tényleg jobb lesz így.

Hozzászólások