Lyukas garasért kalitkát
Pöttyös paplanba fullad a testem. Karok ragadnak meg, rántják szét lelkem, én meg csak a nyakamba akasztott kalitkát markolom. Abba zártam lelkem gyenge részét, az érzéseket, a nehezékeket, mindent, ami csak hátráltat. Meztelen vagyok, csak a túlgondolás öltöztet, a pánik ad rám blúzt és szorongásból készült a szoknyám.
A falról Klimt egyik múzsája bámul, mozdulatlan szemeiben cikáznak a gondolatok. Azt mondja nekem, ribanc vagyok, majd azt, áldozat. Minden szavát iszom és elhiszem, visszaszólok. ,,Na és? Te is pucér vagy!” Erre a fejére húzza a paplant, de alóla továbbra is engem néz.
Újult erőre kap bennem a kétely, ez sosem lesz szerelem. Mozdulatai beszélnek hozzám helyette, nem vagyok elég jó neki. Túl jó vagyok hozzád, folytatom a beszélgetést. Tovább léptem a kedvező múltból, nekem a megvetés kell. Az kell, hogy tettetett kényszeredéssel fanyalodjanak rám, egyediségem apró gondnak lássák.
Ott fekszem, és fullasztanak a pöttyök, Klimt múzsája szüntelen ítélkezik, ő mégsem csitítja el. Engem se vígasztal, csak magával foglalkozik. Otthagytam a Kánaánt, a tespedt, komfortos, kielégített életet, hogy eldobható nőcske legyek, hogy megfelelni akarjak egy olyannak, aki nem érdemli meg. Mardos belülről a rossz érzés, a nyakamban lógó kalitkából szabadulni akar a gyengeség. Szüntelen óbégat, hogy jobb vagyok, jobbat érdemlek. Csendre intem, hiszen honnan is tudhatná. Én tudom a legjobban, hogy alig érek egy lyukas garast, mióta különböző mentális keselyűk tépázták meg azokat, amik valaha jók voltak bennem. Kiüresedtem. Mint a garas. Kopott porcelán lettem. Egy olyan edény, ami rengeteg mindent tartott, gyümölcsökkel, drága ékszerekkel volt tele, s most mégis üres csak a por és az idő tölti. Törnivaló.
Elnyúlva az ágyon megigazítom láthatatlan blúzom, mert azt akarom, tetszek neki és kielégítsen, hogy érezzem, érek neki valamit, hogy nem csak egy régi fantom élő másának teremtett, hogy nem csak kihasznál, hogy nem csak kétségbeesésből markol belém, hogy bizonyos legyek újra és újra ráerőltetem magam, hogy azt a lyukas garast sem kell kifizetnie. Akárhogy akaratoskodik, akármennyire akarom, sohasem lesz elég, mert ez nem az a kielégülés, amit keresek. Más ürességet kell ahhoz betöltenie, de még Klimt múzsája sem tudhatja biztosan, hogy sikerülni fog-e neki. Mégis, miközben ezernyi kar és gondolat bilincsel le, miközben a pöttyökben fuldoklom és áztatom őket megáradt gondolatokkal, valahol mélyen felnevetek. Mocskos fény izzasztja meg a pondró érzelmeket, rájövök valamire, mélyről belülről, mégis idegenként érkezik a rádöbbenés.
Akármilyen nyomorult vagyok, akármilyen szánalmas az öltözékem és tombolnak bennem a rosszak és jók, végre élek. Életre keltem és saját magam regényszereplője lettem. Vigyorgok, majd felkelek, hogy hazamenjek a rádöbbenés ösvényén, ahol egyedül járok. Elcsitul a vágy, kék melankóliába fordul a piros hév. Magammal maradok. Lejegelik a sajgó sebet, hogy érzéketlenül térjek vissza oda, ahonnan jöttem.
