MűvészsarokNovella

Karnyújtásnyira

 

Az eget végeérhetetlen, szürke felhő takarta a kíváncsi szemek elől. Komor hangulatot kölcsönzött a vidéknek, a színes virágok is szomorúan kókadoztak. Azonban a borongós idő és a komor hangulat ellenére fülledt meleg uralkodott, s emellett, ha néha szemerkélt is az eső, pont kellemesen hatottak a cseppek a forró testeken.
Vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben, mégis szánalmasan üresnek éreztem magam. Az időjárás is megadta a keserédes alaphangulatot. Ebben a komor állapotban tapostam a földet magam alatt, a céltalanságot tűztem ki célul végtelen túrámban. A talpam alatt hullámzó füvet figyeltem, amit felborzolt a szél. Megtorpantam, a fakó színeket néztem, a sötét gazt, majd a távolban derengő hegyeket.
Ekkor vettem észre a fekete kutyát a közeli dombon. Nyugodtan állt egy helyben, testtartása semmi játékosságot vagy bizonytalanságot nem sugallt. Úgy állt ott, mintha csak rám várt volna. A füves pusztához tartozott, illett a látképbe, mégis kirítt onnan. Különös volt. Utam egyértelműen felé irányítottam, megszaporáztam lépteim. Hátulról feltámadt a szél, mintha fel akart volna kapni és elrepíteni a semmibe. De csak az arcomba sodorta a hajam, belekapott a ruhámba. Kitártam a karjaim, élveztem a légáramot, ami belehasított a fülledt melegbe. Néhány pillanatig úgy éreztem, repülök.
A fekete kutya már leült, úgy várt engem. Komoly, sötét szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Úgy tűnt az utamon, míg felé tartok, kiolvassa a lelkemből minden elfelejtett emlékem, kiélt érzelmem, apró titkom, amiket magamban cipelek. Legbelül vegyes érzések keringtek bennem, vajon mi lesz, ha végül odaérek? Beteljesedésnek tűnt, méltó lezárásnak.
Az állat várakozóan nézett le rám a dombról. Nem tűnt türelmetlennek, inkább olyannak, mint akinek az élete a végtelenségbe nyúlik, s mind ezt az időt arra szükséges áldoznia, hogy rám várjon.
Már csak néhány méter volt közöttünk, ami arra várt, hogy átszeljem. A kutya ekkor felállt, hátat fordított nekem és elindult. Nem nézett hátra, maga mögött hagyott mindent. És mindkettőnknek az volt a legtermészetesebb, hogy követem őt. Éreztem, hogy tekintete űrt hagy maga után, olyan súlyos űrt, amit nehéz a lelkemen cipelni.
Lábaim már alig bírtam emelni, kezeim a mellkasomhoz kaptak, a súly, amit cipeltem, egyre nehezebb lett, elfojtotta a lélegzetem is.
Egy pillanat alatt bukkant fel bennem a gondolat, hogy megállok pihenni, hátha könnyebb lesz. De amilyen gyorsan jött ez az ötlet, olyan gyorsan vetettem el. Céltalanságom elveszett, helyette már csak a kutyát láttam magam előtt, az egyértelműsített tudatot, hogy követnem kell. Soha semmiben sem voltam még ennyire biztos. Mindig a bizonytalanság csapdájában vergődtem, minden sort megkérdőjeleztem. De most! Most tudtam! Több lépésre erőltettem magam. Csak még néhányat! Csak még egyet!
Egyenletes, mély légzésem légszomjba csapott át és hörgésbe. A horizont távoli vonala elmosódott, egybefolyt az ég és a föld. A kutya vonalai kezdtek elhomályosodni, egy folttá váltak a zöld háttérrel, egymásba fogadták egymást. A rét a kutyát, a kutya a rétet. Már nem tudtam mibe kapaszkodni, se tudatban, se látványban. A kutya gondolata lebegett előttem, felé nyújtottam a kezem, reméltem elérem fekete bundáját és valami még itt tart, képes megóvni saját magam gyengeségétől.
De a kezem a sűrű levegőt markolta, s a sötétsége magába rántott.
Tekintetem kitisztult, eloszlott a sötétség. A hátamon feküdtem, a fű vidáman és kellemesen csiklandozta a nyakam, játékos szellő futott rajtunk végig. Azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, hogyan kerültem oda. De nem is éreztem fontosnak ezeket a gondolatokat.
Amikor kinyitottam a szemem az első dolog, amit megláttam, az ég volt. Gyönyörű kék színben pompázott, néhol apró, fehér bárányfelhők tarkították. Óvatosan ültem fel, hogy körbenézhessek. Zöld mező terült el előttem, pipacsok és margaréták nyíltak foltokban. A vidám színek a messzibe futottak, hogy a horizonton egyesüljenek. Lenge szellő borzolta a növényeket, s cirógatta az arcom. Elnéztem a távolba, ahol hullámzott a fű, s a kedves felhők árnyéka vetült a talajra. Elvesztem a végtelen réten egyedül, de mégsem volt ezzel semmi gond. Jó helyen vagyok.

Hozzászólások

Kaprinyák Dóra

Teával üzemelő firkászati keresztmetszet, az esztétizmus kézfogója. Pingvinadmirális a könyverődben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .