MűvészsarokNovella

Fagyos február

Gyönyörű, kastélyhoz hasonlatos iskola állt a budai hegyekben. Így a ködös, fagyos időben egészen kísértetiesnek tűnt, ahogy az erdő alatt tornyosult. Jeges lépcső vezetett az épületbe, ami a februári fagyban szinte szikrázott a reggeli, halvány napfényben. Ő ma reggel is ez alatt a lépcső alatt dohányzott. Elővette a dohányt, és rutinosan látott hozzá a cigaretta megtekeréséhez. Az ujjai lilára fagytak már, ezért ez a folyamat lassabb volt a szokásosnál. Mikor elkészült, komótosan emelte a szájához a bagót, majd, mint akit eddig fojtogattak, megkönnyebbülten szívott bele.

Olyan volt számára ez, mintha végig szomjazta volna az éjszakát, reggel pedig éppen itt, a lépcső alatt adtak volna neki egy pohár hűs vizet. Emiatt a rutin miatt persze gyakran elkésett az óráiról, de semmi sem hagyhatta volna hidegebben, mint a szabályok. Nem lázadó volt ő, hanem érdektelen. Már elmúlt húsz, mégis itt kellett rostokolnia a tinédzserek között. Itt, a fagyos budai hegyekben. Alkotni akart, továbblépni. Viszont befogni nem akarta a száját, ezért hát lépten-nyomon kiszúrtak vele. Ezért  van most itt, ma reggel is, a lépcső aljában.

Miután a cigaretta elfogyott, óvatos léptekkel indult el fölfelé. A lábai szörnyen fájtak, és minden lépésnél egyre nehezebben vonszolta őket. Az arcára néha-néha kiült a fájdalom, de már megtanulta, hogyan takarja el. Felnézett az ormótlan, sárga épületre, és elhúzta a száját, mintha a látványtól is undorodna.

Nem igazán vonzotta, hogy húsz perc késéssel essen be az irodalomórára, ezért inkább a lépcsőfordulóban húzódott meg a csöngetésig. Mindig itt szokott bámészkodni, mert erről az emeletről egész Budát be lehetett látni. Ez emlékeztette arra, hogy hány ezer jobb helyen állhatna most, mint éppen itt, ebben az ablakban. Olyan sokat ácsorgott már, hogy volt, aki csak erről ismerte őt. Lezseren nekitámaszkodott a falnak, és továbbra is a csikorgó, sárga villamosokat, és a távoli, havas dombtetőket kémlelte. Úgy elmerült a látképben, hogy meg sem hallotta a közeledő némettanárát. Az idősödő nő menet közben lelassított, rámosolygott, és szórakozottan megjegyezte:

– Úgy látom, ez a kedvenc ablakod.

– Ez – egy félmosollyal válaszolt – innen akarok kiugrani.

fotó: Farkas Fanni

Hozzászólások